Tovább az orrunknál

Teljesen érthető, ha a szakszervezetek határozottan kiállnak azokért, akiket képviselni hivatottak, és olyan magas reálbér-emelkedést követelnek, amekkorát csak lehet - hangzik a belátó, a jövedelemelosztás piaci harcát természetes kapitalista jelenségként felfogó megállapítás. Ez a vélemény azonban meglehetősen álságos és szűk látókörű.

Ha már egyszer úgy alakult, hogy az elmúlt egy-másfél évben három választási évnek megfelelő pénzt sikerült szétszórni a lakosság körében, illene egy kicsivel tovább látni az orrunknál. A közgazdaságtannak (a gazdaságnak) kíméletlen törvényei vannak: hiába a trükközések, az eladósodás, a mellébeszélések, mégsem tud egy ország többet költeni, mint amennyi értéket előállít. (Egyszerű szabály ez, az embernek mégis gyakran az az érzése, hogy a gazdaságpolitika szereplői elfelejtették ezt.)

Természetesen nem arról van szó, hogy az érdekképviseleteknek valamiféle gesztust kellene gyakorolni az elmúlt időszak jövedelemfolyamataiért, sokkal inkább arról, hogy ez nem az az időszak, amikor érdemes néhány havi politikai dicsőségért a hosszabb távú kilátásokat lerombolni. Pedig lenne tanulságos nemzetközi példa is: az írek többek között azért tudtak nagyon gyors gazdasági fejlődést elérni, mert a különböző társadalmi csoportok hosszú távú program keretében megegyeztek a jövedelemfolyamatokban, például a realista bérpolitikában.

Ezzel szemben nálunk a közgazdasági ismeretek valami elképesztő hiányosságát bizonyítva olyan (voluntarista gondolkodásról árulkodó) fogalmak gyártása folyik, mint például a bérfelzárkóztatás. Mintha a gazdasági teljesítménynövekedést meg kellene előznie a bérnövekedésnek, mert ez az európai uniós csatlakozáshoz nélkülözhetetlen folyamat.

Pedig tulajdonképpen jó helyen keresgélünk a csatlakozás körül, ha fogódzót keresünk a helyes jövedelempolitika kialakításához: fokozódó versenyben ugyanis kíméletlenül megbünteti a piac a hatékonyságnövekedéssel nem alátámasztott költségnövekedést. Éppen ezért az integrációra hivatkozva visszatérni a realista jövedelempolitikához olyan üdvözlendő törekvés, amely elé az érdekképviseleteknek nem illendő akadályokat gördíteni, ehelyett inkább a hosszú távú jövedelemnövekedés biztosítékainak kiharcolására kellene törekedni. Ehhez persze olyan gondolkodás szükségeltetne, amelyből az utóbbi időben egyetlen gazdaságpolitikai erő sem mutatott fel semmit.