A dezinflációs korszak vége

A csökkenés oka az volt, hogy a jegybankok és a kormányok korábbinál tudatosabban, összehangoltabban igyekezték elejét venni minden inflációs nyomás kibontakozásának és tovaterjedésének, miután a 70-es évek olajválsága nyomán elharapódzó általános drágulás makacs spirálként évek során keresztül húzta-emelte az árszintet. Az infláció letörésének ára volt, így kisebb-nagyobb gazdasági visszaesések elkerülhetetlenek voltak, de az éves 10 százalék (az Egyesült Királyságban 20 százalék!) feletti árszínvonal-emelkedést is megkóstoló gazdaságpolitika számára nem volt kérdés, hogy ezt az árat meg kell fizetni.

Az utóbbi tíz esztendő árstabilitásának természetesen nem csak a tudatos gazdaságpolitika volt az oka. A globális verseny, valamint a 80-as évek végén kibontakozó technológiai forradalom adta műszaki lehetőségek a vállalatokat folyamatos hatékonyságnövekedésre kényszerítették, és nem tették lehetővé számukra áremelési törekvéseik érvényesítését. A hidegháború vége új, korábban lekötött kapacitásokat szabadított fel, további korlátot szabva az árak emelkedésének. A termelésbe történő állandó tőkebevonás mellett nem alakultak ki az inflációért általában felelős szűk keresztmetszetek, a folyamatos technológiai újítások pedig lehetőséget adtak a folyamatos munka-tőke helyettesítésre, kordában tartva a béroldali inflációs nyomást. Minderre még rásegített a világkereskedelem bővülése, ami a tartós túlfogyasztással küszködő országokban (pl. az USA) a többletkereslet generálta nyomást inkább a fizetési mérleg hiányának tágulásával enyhítette.

Az infláció csökkenése nem mindenhol volt jó hír, különösen ott nem, ahol a dezinfláció deflációba csúszott. Japán egy évtizedig tartó recessziójának második felében - többek között éppen a korábban felhalmozott többletkapacitások eredményeképpen - az általános árszínvonal csökkenni kezdett, deflációs spirállal fenyegetve a gazdaságot, de ez az időszak még az erősen feltörekvő gazdaságnak számító Kínában is hozott deflációs esztendőt.

Ez a környezet nagyon kedvező volt Magyarország számára is, mivel némileg tompította a piacgazdaságra történő átállással járó árarány-átrendeződések tovagyűrűző hatását. Nehéz lenne számszerűsíteni, hogy az egyébként inflációra hajlamos magyar gazdaság számára ebben a kritikus időszakban mit jelentett a stabil külgazdasági árkörnyezet, de kétségtelen, hogy jelentős szerepe volt az inflációs tehetetlenség féken tartásában.

Aztán az egyes régiókban néhol recesszióba is forduló világgazdasági lassulás a vezető gazdaságok számára kicsit más inflációs problémákat vetett fel. A túlberuházásai miatt klasszikus likviditási csapdába esett Japán példája kellően elrettentő volt a többi vezető gazdasági hatalom számára, hogy a deflációval kevésbé érdemes játszani, mint az inflációval. Különösen az Egyesült Államok volt nehéz helyzetben, ahol az eladósodott vállalati szektor korábbi beruházásainak jelentős része kihasználatlanul hever, miközben az adósságok még a jelenlegi alacsony irányadó kamatok mellett is folyamatosan növekvő terheket rónak a vállalatok vállára. De nincs könnyű dolga Németországnak sem, ahol az egységes devizazónába szorult gazdaság deflációs tendenciákkal igyekszik szomszédaihoz képest leértékelni az immár nem létező német márkát.

A válasz: agresszív monetáris és fiskális lazítás mindenhol. Az irányadó kamatok történelmi mélypontokon vannak, az államháztartások pedig a deficit növelésével igyekeznek revitalizálni az ácsorgó gazdaságokat. Az eddig inkább csak szerencsétlenkedő Japánnak - úgy tűnik - immáron sikerült javítania a monetáris transzmisszió hatékonyságát, sőt, a Bank of Japan informálisan még az inflációs célkitűzés rendszerét is meghirdette, az amerikai jegybank pedig többször kijelentette, hogy a gazdasági konjunktúra beindulása önmagában még jó ideig nem fogja monetáris szigorításra kényszeríteni.

Nem kell Nobel-díjas közgazdásznak lenni ahhoz, hogy rájöjjünk: ha a legnagyobb gazdasági régiókban egyszerre minden szereplő reinfláló politikát követ, akkor az sikerülni is fog. A piac ezt már elhiszi, elég csak a vágtázó aranyárra, vagy a meredek hozamgörbékre nézni. A hazai antiinflációs politika számára az üzenet egyértelmű: az elkövetkező éveket arra kell kalibrálni, hogy a megszokott, barátságos külső környezet kevesebb segítséget nyújt majd számunkra az infláció leszorításában, mint eddig tette.