Az új közgazdaság

Mostanára a közgazdasági gondolkodás is megújult, mert a korábbi neoklasszikus tételeken túllépve megszületett az új növekedési elmélet, az új gazdaságföldrajz és a stratégiai kereskedelem elmélete. Ezek gyökeresen mást mondanak a termelékenység, a növekedés és a profit hosszú távú forrásairól, mint a neoklasszikusok. A neoklasszikus közgazdasági gondolkodásban kevés figyelmet kapnak a gazdasági siker igazi forrásai. A technológiai fejlődés, a történelmi szövetbe ágyazott politikai és társadalmi intézmények (közöttük a nemzetállam), valamint a földrajzi kapcsolati hálók a neoklasszikusokkal szemben az új közgazdaságban már a siker vezető forrásai. A neoklasszikusok nem foglalkoznak a technológiai fejlődés forrásaival, mert az innovációkat kívülről jövő, a gazdasági szereplők által nem befolyásolható ugrásoknak tartották. Hittek a tökéletes versenyben és abban, hogy a gazdasági szereplők döntéseikhez minden szükséges információval rendelkeznek. Azt is gondolták, hogy a termelési mérettel arányosan nő a profit.

Ezzel szemben az új közgazdaság bizonyította, hogy nincs tökéletes verseny, mert a piacokat néhány nagy szereplő osztott monopóliuma jellemzi. Szó sincs folya-matosságról és egyensúlyról, mert az innovációk révén ugrásszerű változások mennek végbe, és a kereslet/kínálat sehol nem éri el az egyensúlyi állapotot. A termelési mérettel nem arányos a profit, hanem az osztott monopóliumok az elsők előnye alapján növekvő hozadékot élveznek. A fejlettség nem egyenlítődik ki a globális gazdaságban, hanem egyaránt halmozódnak az előnyök és a hátrányok. Nem az egy főre eső tőke mennyisége számít (1909 és 1949 között az USA termelékenység növekedésének csak 12 százalékát adta a tőkenövekmény), hanem a technológia fejlődése és tudás bővülése (ez hozta a "maradék" 88 százalékot). Az új növekedési elmélet szerint az számít, hogy egy gazdaság milyen gyorsan képes átállni az új technológiákra és termékekre, és ezt sok más intézmény mellett az állam képes gyorsítani. Az új gazdaságföldrajz szerint a siker egy gyorsan fejlődő és sűrű földrajzi háló felépítéséhez köthető, amely rendszerint egy korai előnyön alapszik, és amelyben a tőke és a tudás az innovációhoz szükséges kritikus mennyiségben van jelen. A stratégiai kereskedelem elmélete szerint a termékek és a szolgáltatások nem azonos értékűek, hanem vannak közöttük stratégiai fontosságúak és kevésbé jelentősek. Az nyer, aki a stratégiai áruk terén szerez előnyt, és lemarad, aki megelégszik a kevésbé fontosakkal. Mindhárom elmélet vezető szerepet tulajdonít a nemzetállami intézményeknek a tudás felhalmozásában, a földrajzi háló szövésében és a stratégiai előnyök kialakításában. Mi következik az új közgazdaság tételeiből Magyarország számára?

Először talán az, hogy érdemes megkettőzni a gazdaságpolitikát. A neoklasszikus elmélet talaján álló és elsősorban a külkereskedelmi, fizetési és költségvetési mérlegre figyelő gondolkodás mellé célszerű felépíteni egy másikat, amelyik elsősorban az innovációra, a termelékenységre, a tudás és emberi tőke felhalmozására, valamint a társadalmi tőkére figyel. Innovációs kisköltségvetésre lenne szükség, amelyben együtt szerepelnek a technológiai fejlődés tényezőire fordított állami és üzleti források.

Másodszor, érdemes lenne újragondolni hazánk gazdaságföldrajzát abból a szempontból, hogy hol indult már meg a földrajzi innovációs övezetek kialakulása, és ezek fejlesztésére kellene összpontosítani az állami költségvetési támogatások egyre jelentősebb részét.

Harmadszor, tudatosítani kellene magunkban, hogy melyek a magyar stratégiai áruk, és egy külön stratégiai fejlesztési tervben kellene az előnyök megtartását, illetve növelését megalapozni. Az iparban a motorgyártás, a szolgáltatói szektorban a gyógyturizmus és a mezőgazdaságban a hungarikumok bizonyosan stratégiai termékek. Lehetnek-e mások is?

Végül, az EU-tagság az innováció vezérelte felzárkózás felől több területen nem szándékolt visszalépést hozhat. A mezőgazdasági termékszerkezetet konzerválja az EU-támogatások szerkezete, ahogy a szükséges infrafejlesztések magyar forrásigénye is csökkentheti az oktatásra, k+f-re és társadalmi tőkére fordítható költségvetési forrásokat. Uniós csatlakozás után a felzárkózáshoz már nem elég a neoklasszikus közgazdaságra építeni a gazdaságpolitikát.