Elhibázott lengyel makacskodás

Mindez persze rossz egy kompromisszumépítésen alapuló konferencia munkája szempontjából. De a dolognak más tanulsága is van: olyan viselkedési mintát mutat, ami az EU belső működési logikájának teljes ismeretlenségére utal. És ezért arra nézve a legveszélyesebb, aki erőltetni próbálja.

Csupán kiindulásként, nézzük először a konkrét esetet. Emlékezetes, hogy az alapvető lengyel ellenkezés a szavazati arányok kilátásba helyezett módosítására vonatkozik. A nizzai szerződés ugyanis még 27 szavazatot irányoz elő Lengyelországnak - ugyanannyit, mint Spanyolországnak -, ami csak kettővel kevesebb, mint amennyi a népességében több mint kétszeres Németországé lesz a szerződés életbelépése után. A mostani reformvitákhoz bázisul szolgáló alkotmánytervezet viszont már sokkal népességarányosabb szavazati rendszer megteremtésében gondolkodik (megoldásként ajánlva a konvent többsége által elfogadhatónak vélt "kettős többséget"). Ebben már nem súlyozott szavazatszámok alapján születne a döntés, hanem a szavazásban részt vevő országok száma és a mögöttük álló népességi súly valamilyen aránya billentené valamelyik oldalra a mérleget.

Madrid és Varsó persze kezdettől fogva elszántan prüszkölt a nekik előnytelen új forgatókönyv ellen, amin nem is lepődött meg senki. Viszont ahogy közeledett a konferencia a végjátékához - és vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy a 25-ös államközösségben senki sem támogatja őket -, a rutinos spanyol diplomácia úgy kezdte meg az előkészületeket a visszavonulásra, illetve az eddigi konok követelés más, védhetőbb igényekre történő átváltására. Nos, a lengyel álláspont mindehhez képest továbbra is a "mindent vagy semmit" megközelítésen nyugszik.

Mindez, miként mondtuk, önmagában is rossz. Varsónak is, a konferenciának is. De még intőbb az az ok, amiért a lengyelek esetében rendre idáig fajulhatnak a dolgok. (A csatlakozási tárgyalások idején bizottsági tisztviselők háttérbeszélgetések során visszatérően panaszkodtak, hogy az unió által felajánlott kompromisszumos kezdeményezéseket lengyel részről többnyire észre sem vették: ha kaptak valamit, elfogadták, de sokszor hiányzott az ellengesztus a maguk részéről...)

"Ennek fő oka, hogy a lengyel politikai elitet kizárólag csak a belpolitika érdekli. Mindenki hazapolitizál, akkor is, ha külföldön van" - fejtette ki a lengyel sajtó egyik munkatársa ennek kapcsán. Bennfentesek tudni vélik, hogy igazából a csatlakozási tárgyalások idején is a varsói delegációk szinte mindig az utolsó percben estek be, alig készítettek elő valamit, ehelyett ott helyben, a tárgyalások alatt ragaszkodtak ahhoz az egyhez, amiben maguk között előzőleg megállapodtak. "Nem építenek kapcsolatokat, nem folytatnak puhatolózó folyosói beszélgetéseket, nem ,vegyülnek el' az uniós közegben. Ledarálják, amit követelni akarnak, ragaszkodnak hozzá, mert semmi máshoz nincs előkészítve a talaj, aztán ha nem kapják meg, zajt csapnak" - jellemezte a lengyel munkamódszert egy uniós illetékes is.

Márpedig az uniós döntéshozás ad hoc koalíciók egymásnak feszülésén alapul. Senki, még Németország se tud egymaga keresztülvinni valamilyen szándékot. Vele együtt szavazó (rendszeres, vagy pillanatnyi) partnerekre van szüksége, amihez minden téma kapcsán más lehet a potenciális jelölt. Ez pedig rengeteg előkészítő diplomáciai manőverrel jár. Erről szólt eddig is az EU, s erről fog még inkább szólni 25 taggal.

A lengyel típusú megközelítés egy olyan idejét múlta, közvetlen hatalmi érdekérvényesítési iskolát képvisel, ami ilyen játéktéren sokkal több veszteséget vetít előre gyakorlójának, mint hasznot. Ha pedig minduntalan a végső eszközhöz (tudniillik a vétófenyegetéshez) folyamodnak - netán valóban használják is -, ezzel vagy elszigetelik magukat, vagy hasonló lépésre késztetik a többieket is - rövid úton szétverve a kompromisszumokon alapuló EU-döntéshozás kohézióját. Azaz ideje a politikai kamerák látószögét a belpolitikáról szélesebbre állítani: minimum, hogy az EU is beleférjen. Ön- és közérdekből egyaránt.