Hagyjon fel az Európai Unió a paternalizmussal!

A csatlakozó államok betartották az alku rájuk vonatkozó részét, a kereskedelmüket az egyes tagállamokban tapasztaltnál nagyobb mértékben integrálták az EU-éval. Észtország, Lettország és Litvánia - továbbá a később csatlakozó Bulgária - valutatanács néven ismert árfolyam-mechanizmust működtet, rögzített átváltási arányokkal. Mások - például a lengyel, illetve a cseh és a Magyar Nemzeti Bank - már az EU-csatlakozás előtt kifejezték azon érdeküket, hogy mielőbb átvegyék az unió egységes valutáját.

A tagjelöltek jelentős haladást értek el az inflációnak és a kamatszintnek az EU-normákhoz való igazításában, ennek ellenére többen félnek, hogy a tőkeforgalom teljes szabadságának megteremtésével ki lesznek téve a tőkebevitel váratlan leállásának és egy ezzel járó valutaválságnak. Ezek a félelmek a kilencvenes évek ázsiai és latin-amerikai válságai idején megtanult leckéből táplálkoznak. Az euró átvétele utat nyithatna számukra az ilyen kockázatok elkerüléséhez, és ahhoz, hogy a valós gazdasági növekedés megteremtésére tudjanak összpontosítani.

A törekvésekre azonban az EU vezető intézményei - nevezetesen az Európai Központi Bank és az Európai Bizottság - kedvezőtlen választ adott: a tagjelölt államoknak azt mondták, hogy legalább két évet kell az átváltási árfolyam-mechanizmusban (az ERM-II.-ben) tölteniük, ahol igazolhatják az euróra való érettségüket. Eredetileg a valutatanács-mechanizmust is elfogadhatatlannak minősítették, később azonban az érintett országok lehetőséget kaptak az adott rendszernek a belépés után való működtetésére.

Az EKB-nak és a bizottságnak az euró gyors átvétele elleni érvei nélkülözik a szilárd alapot. Az EU számára ugyanis csak az lehet fontos, hogy valamely tagállam gazdaságpolitikája ne legyen káros más országok számára. Mint azonban Leszek Balcerowicz, a lengyel jegybank kormányzója kijelentette, az euró átvétele a tagjelölt államok számára bizonyosan hoz előnyöket, míg a mostani tagok számára legrosszabb esetben is semleges hatású lesz. Valóban, a csatlakozó államok aligha fejthetnek ki számottevő hatást az egységes valuta megítélésére, mert az összesített gazdasági teljesítményük alig 6 százalékot fog képviselni a bővített EU-n belül.

A vezető uniós intézmények erős ellenállása láttán a tagjelölt államok elálltak attól, hogy egyoldalúan vagy gyorsan döntsenek az egységes valuta átvételéről. Szerencsétlen módon pedig az EKB és a bizottság makacssága éppen a csatlakozó országok populista kormányainak kezére játszik, amelyek most megengedhetik maguknak az euró átvételével együtt járó fiskális fegyelem elodázását. A költségvetési lazaság pedig úgy üt vissza, hogy tovább késlelteti az egységes valuta bevezetését.

A valutatanács-mechanizmust nem alkalmazó államok körében az euró átvételének halogatása ténylegesen elvezetett a költségvetési hiányok megugrásához: 2002-ben Magyarországon 9, Cseh-, Lengyelországban és Szlovákiában pedig 5 százalék felett volt a deficit/GDP mutató. A hatalmas hiányok ellenére tapasztalt tetemes tőkebeáramlás viszont erős - a felértékelés irányába mutató - hatást fejtett ki az említett országok valutáira. Ezek az irányzatok pedig éppen a tőkebeáramlás visszafordulásának és a valutaválságnak a veszélyét vetítik előre, amelyet az euró mielőbbi átvételével kellett volna megelőzni.

Ironikusan hat, hogy az EKB és az Európai Bizottság arról tart leckét a tagjelölteknek, hogy mi az egymáshoz való viszonya a névleges és a valós konvergenciának. Brüsszel számára a növekedés szemlátomást az egyedüli meghatározó követelmény, míg a makrogazdasági stabilitás várhat. A nagy költségvetési hiányok serkentik a növekedést, az infláció pedig nyilvánvalóan nem probléma. Ez az okfejtés bizonyos mértékig jelen volt a tervgazdasági rendszerben, amelyet a tagjelöltek a 90-es évek elején feladtak, hogy racionális, piacorientált gazdaságpolitika révén eljussanak az EU küszöbére. Ezért az unió vezető intézményeinek fel kellene hagyniuk a paternalista hozzáállással, és komolyan kellene venniük a tagjelöltek jegybanki vezetőinek azon aggályait, hogy túl hosszú ideig kell fenntartani a saját valutájukat, olyan időszakban, amikor a gazdaságaikat már teljesen megnyitották a szabad tőkeforgalom számára.

Amint az látható, az EKB és az Európai Bizottság ténylegesen is támogatja a kelet-európai populista kormányokat, amelyek máris elosztják azt a pénzt, amelyet a későbbiekben várnak az EU-tól. Ezért épp legfőbb ideje annak, hogy az unió intézményei komolyan vegyék a bővítésből adódó kihívásokat és lehetőségeket. Máris áttérhetnének az egységes valuta csatlakozó államokban való bevezetésének kedvezőbb megítélésére.