Indokolatlanul támadják Kína árfolyam-politikáját

Kína most mindenkit lehagy a versenyben, és hatalmas kereskedelmi többletet halmoz fel az USA-val szemben. Emiatt az amerikai pénzügyminiszter az árfolyam szándékos leszorításával vádolja Pekinget, és felszólítja, hogy valutája értékének meghatározását bízza a piaci erőkre. Az IMF most távozó, vezető közgazdásza, Ken Rogoff arra figyelmeztet, hogy a többletek súlyosan kockáztatják a globális stabilitást.

Akik emlékeznek az öt évvel ezelőtti kelet-ázsiai válságra, azok számára ezek a nyilatkozatok éppen az ellenkezőjét állítják az akkor hallottaknak. Kínát az idő tájt sürgették, hogy ne lebegtesse a valutáját. Az argentin pezó összeomlásáig a még alkalmazott rögzített átváltási árfolyamokkal minden rendben volt. Az amerikai pénzügyminisztérium üdvözölte a kormányok valutapiaci beavatkozásait, sőt bátorította az IMF-et, hogy a válság sújtotta országoknak nyújtandó sokmilliárdos hitelekkel támogassa az ilyen műveleteket. Ha akkor Kína hagyja lebegni a valutáját, akkor az jelentősen leértékelődik, ami elmélyítette volna a válságot.

Az érintett országokat felszólították, hogy kerüljék a kereskedelmi hiányt és halmozzanak fel tartalékokat, mert ezek képezik a nemzetgazdaság védelmének első frontvonalát. A kelet-ázsiai országok megfogadták a tanácsot, mert látták, hogy milyen következményekkel jár a tartalékok hiánya.

A térségben azt is tudták, hogy az IMF által szorgalmazott gazdaságpolitikai kurzus nyomán nagyobb lesz a visszaesés, mégsem tudtak ellenállni, mert a valutaalapnál volt az a pénz, amely kellett nekik. Kína és Malajzia szerencsés volt, mert nem kellett az IMF-hez fordulniuk, vagy volt annyi eszük, hogy saját kurzust kövessenek. Tették azt, amit ilyen esetekre minden tankönyv ajánl: expanzív fiskális és monetáris politikát folytattak. Kína gazdasága erre reagálva 7 százalékkal növekedett, Malajzia a térség legrövidebb és legsekélyebb visszaesésével büszkélkedhetett.

A valódi tétek felméréséhez néhány gazdasági alapelvet ki kell emelni. Először is, a nemzetközi kereskedelem a komparatív előnyökön nyugszik, az államok kiviszik azt, amiben előnyük van, és importálják azt, amiben komparatív hátrányuk van. Amerikának relatív hátránya van a feldolgozóiparban, emiatt Kínának exportálnia kell az ilyen termékeket. Másodszor, ha egy ország a megtakarításainál többet fordít beruházásra, akkor kölcsönt kell bevonnia, aminek az ellenoldalán kereskedelmi deficit képződik.

Kína kereskedelmi többlete valójában csekély, mindössze a GDP 1 százaléka körül van. A Bush-kormányzat természetesen szeretné a felelősséget másra hárítani, ennek azonban se Kína, se más ne dőljön be. A mostani helyzet ugyanis emlékeztet a húsz évvel ezelőttire, amikor Reagan elnök hatalmas adócsökkentéseket hajtott végre, amelyek óriási fiskális deficitbe, később pedig nagy kereskedelmi hiányba torkolltak. Akkor Japánt hibáztatták.

A kemény igazság az, hogy sem az IMF, sem a Bush-kormányzat nem hisz igazán a szabad piacokban, és mindig beavatkoznak azok működésébe, ha azt célszerűnek tartják. Az amerikai kormány támogatta a légitársaságok megmentését, példátlan agrárszubvenciós programot hagyott jóvá, és védővámot vetett ki az acélbevitelre.

Az IMF-nek abban igaza van, hogy valós a globális instabilitás kockázata. Ennek okát azonban Amerika masszív külföldi hitelfelvételeiben kell keresni, amelyek még Reagan elnöksége alatt kezdődtek, és mára az USA-t óriási adóssá tették. Ha egy nap Amerika hitelezői elkezdenek kevesebb dollárt tartani, az hatalmas árfolyammozgást és globális instabilitást válthat ki.

Vajon az IMF miért nem bírálta élesen ezeket a deficiteket? Miért kell a világ leggazdagabb országának a lehetőségein felül élnie, amikor a valutaalap kisebb országokat ennél szerényebb túlzásokért ledorongol? Ez a probléma valójában kapcsolódik a tartalékolás globális rendszeréhez, amelyben az államok amerikai dollárt követelnek, a lényeget illetően azért, hogy a földbe ássák azt. A rendszer megköveteli, hogy a tartalékvaluta országa (az USA) masszív adós legyen, akár addig a pontig, amikor már mások elveszítik a bizalmukat. Ha azonban a globális pénzügyi rendszer mélyen gyökerező problémáit meg akarjuk oldani, akkor túl kell lépni a G7 csoportot jellemző kényelmességen és a jelenlegi amerikai kormányzat egyoldalú megközelítésén.

Kínának igaza volt, hogy figyelmen kívül hagyta Amerika követeléseit. Valutájának lebegtetése destabilizáló hatásoknak tenné ki az országot, ami további nagyszámú problémához vezetne, különösen az ország ingatag bankrendszerében. A magasabb árfolyam aláásná a munkahelyteremtést és deflációs nyomást váltana ki. Pekingnek szerencsére megvan a szabadsága, hogy saját nézeteit kövesse. A hatalmas valutatartalékaira támaszkodva figyelmen kívül hagyhatja az IMF és az amerikai pénzügyminisztérium ajánlásait. Kína ismét megmutatta, hogy mesterien bánik az alapvető gazdasági elvekkel.