Végig a teheráni úton

Kis csapatunk ugyanis azok közé a biztonságpolitikai műhelyek közé tartozik, amelyek már a második Öböl-háborút megelőzően is a jelenlegihez hasonló forgatókönyvek bekövetkeztétől tartottak és óvtak, így őszintén szólva nincs igazán olyan új, érdekes és releváns mondanivalónk e kérdés kapcsán, amit korábban ne fogalmaztunk volna meg. Ráadásul szakmai szempontból - akár Irak vonatkozásában is - jelenleg sokkal izgalmasabbnak tartjuk az iráni fejleményeket.

Nevezetesen azt, hogy Irán esetében beérni látszik az az augusztus elején megfogalmazott brit-francia-német kezdeményezés és ajánlat, amely Teheránt - fenyegetés helyett - a békés célú atomenergia-termeléshez szükséges technológia átadásával kívánja rávenni a katonai célú urándúsítási programjáról való lemondásra, illetve a Nemzetközi Atomenergia-ügynökséggel (NAÜ) való szorosabb együttműködésre. A dolognak nem csupán s talán nem is elsősorban az az érdekessége, hogy Londonnak, Párizsnak és Berlinnek ezt a kezdeményezését a keményebb fellépéshez szokott Washington eredetileg igen élesen ellenezte, és tulajdonképpen ma sem igazán rajong az ötletért. Még csak nem is az teszi különlegessé, hogy az ajánlatot a már hosszú ideje biztonságpolitikai törpeként elkönyvelt Európai Unió vezető nagyhatalmai tették Iránnak. Hanem legfőképpen az, hogy október 20-án az a Jack Straw brit, illetve Dominique de Villepine francia és Joschka Fischer német külügyminiszter tett közös - sokak által (talán kicsit korán) történelminek kikiáltott - látogatást Teheránban, és állapodott meg az iráni vezetéssel a fent említett kérdésekben, akik korábban az Irakkal kapcsolatos igen éles nemzetközi vitában markánsan eltérő álláspontot foglaltak el. Ez ugyanis politikai értelemben azt jelenti, hogy London végre közelebb kormányozza az európai kontinenshez az iraki válság kapcsán sokak szerint túlságosan az Atlanti-óceán túlpartja felé navigált brit szigeteket.

Persze korántsem gondoljuk, hogy a teheráni megállapodás, vagy az tény, hogy az iráni vezetés az október 31-ei határidő előtt nyolc nappal átadta atomprogramjáról szóló beszámolóját a Nemzetközi Atomenergia-ügynökségnek, illetve hogy hajlandónak mutatkozik ratifikálni az atomsorompó-szerződés 1993-ban született, ún. megerősített biztosítékrendszerét (vállalva például bejelentési kötelezettségének kiszélesítését a NAÜ felé vagy az ügynökség váratlan ellenőrzéseit), már önmagukban a hármak teljes sikerét jelentenék. Mi ugyanis annak örülünk elsősorban, hogy a brit-francia-német kezdeményezés európai stílusban, politikai úton és kölcsönösen előnyös kompromisszumokkal kívánja rendezni az Iránnal kapcsolatban felmerülő biztonságpolitikai problémákat, mintegy alternatívát kínálva az Irak típusú megoldásokkal szemben. Nem zárjuk ki azonban azt a lehetőséget sem, hogy ennek kimerülése, vagy esetleges kudarca esetén kényszerítő eszközökkel, akár katonai erővel lépjen fel a nemzetközi közösség Teheránnal szemben.

Egyébként a jelenlegi iraki helyzet egyik legfontosabb okát éppen abban látjuk, hogy az Amerikai Egyesült Államok és koalíciós társai Irak esetében nem vették a fáradságot, hogy végigmenjenek a teheráni úton.