Extra profit normál kockázattal

A harmadik negyedévben az Egyesült Államokban és Norvégiában a banki toplistát átrendező fúzióktól volt hangos a sajtó, a svájci és francia nagybankok fellendülésről számoltak be, s végre jobban megy a német hitelintézeteknek is. Ezzel egy időben a magyar bankok is egyre-másra tudatják, hogy az utóbbi három hónapban tetemes növekedést és jókora eredményt értek el, s rekordáron kelt el a Postabank is.

Ha azonban a számok mögé nézünk, kiderül, hogy itthon talán egyedül a jórészt külföldi hitelintézetek tulajdonában lévő bankokra nem érvényesek a verseny tankönyvi szabályai. Tőlünk nyugatabbra csak azok a pénzügyi intézmények képesek a növekedésre, teljesítményük javítására, amelyek állandó mozgásban vannak: egymást érik a fúziók, amivel a mind kiélezettebb versenyben igyekeznek pillanatnyi lélegzetvételhez jutni. Különösen a német piacon érhető ez tetten: a nagyok sorra szabadulnak meg felesleges eszközeiktől, alkalmazottaiktól, fiókjaiktól, csakhogy némileg lefaragják költségeiket. Jó számaikat e törekvés áldásos hatása és a fellendülő részvénypiacok magyarázzák. Ha a vállalatoknak jól megy, elégedettek a hitelintézetek is.

Magyarország azonban más világ: példátlanul sok kisebb bank működik, s miközben a gazdasági növekedés lassul, egész iparágak aggódnak az uniós tagság hatása miatt. Ezenkívül a költségvetés is megszorítások tervez, a hitelintézetek virágzanak, nem is akárhogy.

Itthon ugyanis sajátos fejlődési modellt követ az ágazat. A rendszerváltás után előbb az akkoriban megjelenő külföldi tulajdonú multikért folyt a verseny, majd a legnagyobb hazai cégeket dongták körül, s csak akkor jutott reális kamatú hitel a kisebb társaságoknak is, amikor az előző szegmensek már telítődtek. Csak mostanság jutunk el oda, hogy a honi vállalati hiteldíjak már közelítik az uniós normákat.

A bankok figyelme a lakosság felé fordult. Kiderült: irreális kamatok mellett is elképesztő bővülés érhető el, mivel az uniós árak és a magyar bérek közti hézagot sokan csak hitelfelvétellel képesek betömni, bízva abban, hogy a törlesztés később kisebb gondot okoz majd. Erre a trendre tett rá még egy lapáttal az államilag támogatott lakáshitelezés: a köz pénzéből - a tényleg rászorulók mellett - nemcsak a tehetősek, hanem a bankok is igen szépen gyarapodtak. A mostani hírekben nem véletlenül olvassuk, hogy a fogyasztási és lakáshitelek húzzák fel a teljesítményt.

Viszik a hitelt, mint a cukrot, vagy mert olcsó, vagy mert nincs alternatíva. Természetes, hogy az anomáliát a bankok igyekeznek meglovagolni, de kevesen tudnának arra reális magyarázatot adni, miként lehetséges, hogy egy állítólag versenyző piacon minden szereplő mindig egy időben vált ugyanarra a stratégiára. Nem tudni, hogyan lehet, hogy senki sem akar másoknál szerényebb díjakat szedve nagyobb piaci részesedésre szert tenni. Elég csak arra gondolni, hogy a fogyasztási hitelek reálkamata van, hogy lehet több akár évi 25 százaléknál is. S talán az sem véletlen egybeesés, hogy ezeknél a termékeknél a legkevésbé áttekinthetők az ajánlatok: a lakáshitelek kusza feltételeit, 15-20-féle címen szedett díját képtelenség összevetni, egy adott boltban pedig csak egyféle áruhitelből "választhatunk". Vajon az uniós tagság önmagában elegendő a verseny megindulásához?