Francia-német kemény mag

Ami újdonság, hogy a legújabb léggömböt egy esetleges francia-német államközösség létrehozásáról ezúttal a francia miniszterelnök és külügyminisztere engedték útjára. Eszerint az EU tartópillérének számító két ország közös állama egyebek között egységes kül- és védelempolitikával bírna, és a felek szorosan együttműködnének gazdasági és oktatási kérdésekben is.

Aminek kapcsán ez igazából érdekes, az a többiek reagálása volt. A francia-német diktátumtól tartó kicsiké, vagy éppen a főáramból való kiszorulástól tartó briteké, ami szemléletesen rámutat a tagországok többségének azon dilemmájára, hogy voltaképpen a francia-német viszony alakulásának melyik forgatókönyve igazán kedvező számukra?

Még sokan emlékeznek arra a döbbent csendre, ami 2000 decemberében Nizzában fogadta a többi tagállam részéről Chirac és Schröder villogó pengeváltását, az akkori reformkonferenciát lezárni hivatott csúcstalálkozónak rögtön az elején. (A német kancellár eredetileg azt ígérte otthon, hogy a leendő új szerződésben már az országnak jutó szavazatokban is kifejeződik az újraegyesítés után kialakult német népességi arány - tehát az a tény, hogy a német lélekszám immár harmadával több még az utána jövő további EU-nagyokhoz képest is. Igazából Schröder kiegyezett volna akár csak egyetlen szimbolikus szavazati többlettel is, ám a francia elnök hallani sem akart a francia-német történelmi paritás - a De Gaulle és Adenauer által szentesített azonos szavazati súly - megbontásáról. Még szimbolikusan sem.)

Ott, Nizzában, amikor a két delegációban tudatosult, hogy túl nagy köröttük a hallgatás, először diszkréten felajánlották: nem akarják ezzel a többieket untatni, majd megbeszélik a dolgot külön, kettesben. Kórusban hangzott a válasz: éppen ellenkezőleg, folytassák csak ott, mindenki előtt, mivel amiről és ahogyan vitáznak - s persze amire a végén jutnak majd -, az közvetlenül érint mindenki mást is.

Amiből kiderül, hogy a tagországok többségének egyáltalán nem mindegy, milyen is a francia-német viszony. És hogy ugyancsak a többséget egyértelműen aggasztja, ha ez túl rossz. Ám most az is kiderült, hogy aggodalmat kelt, ha a két szomszédvár közötti kapcsolat túlságosan jó. Igazából már azon is sokan

fennakadtak, amikor az októberi brüsszeli EU-csúcs másnapján Chirac képviselte a parlamenti vitára Berlinbe hazarohanó német kancellárt. De hogy még államközösség is!? "Azt szokták mondani, hogy Oroszország azért nem csatlakozhat az EU-hoz, mert túl nagy. Vajon egy francia-német államközösség nem volna-e túl nagy az unió egésze számára" - hangzott a kérdés az egyik brüsszeli sajtóértekezleten, már a mostani francia célozgatás másnapján. (Brit újságíró tette fel?)

Aminek kapcsán persze diplomaták és szakértők egyaránt hangoztatták: tágabb játéktérbe helyezve kell a kérdést nézni. Ismét reformkonferencia zajlik, de ezúttal már 25 (mostani és leendő) tagállam között, amiben a frontok nagyon is kuszák. A szorosabb integráció hívei sokszor úgy érzik, hogy az eredmény könnyen egy nehézkesebb, kohéziót fellazító formáció lehet a végén, amiben túl sokaknak lehet befolyása túl sok mindenre, elvezetve a közös nevező szükségszerű csökkentéséhez is. Láthatóan mindehhez képest vált hangsúlyosabbá az érdekazonosság felismerése a két országban.

Amelyeknek amúgy is egyre több fronton azonosak az érdekeik. Közös tehertétel számukra a pénzügyi stabilitási paktum, azonosan vélekednek az iraki válság és a katonai szerepvállalás kérdéséről, nyomasztó gond a növekvő migráció és a belbiztonság, miközben az uniós reformok során sem feltétlen lelkesednek például a népességarányos szavazás háttérbe szorításáért.

Schröder első kancellári mandátuma idején azt szokták mondani, hogy a legnagyobb különbség közte és elődje között, hogy Kohl elsősorban volt európai és másodsorban német, míg Schrödernél ez pont fordítva van. Nos, az utóbbi hónapok összekacsintásai arra utalnak, hogy immár a mai kancellár is sok esetben az európai képlet erősítésében is látja a német érdekek egyfajta védelmét.

Persze ma még - ebben mindenki egyetért - inkább csak nyomásgyakorlást célzó fenyegetésről van szó. De senki sem zárja ki, hogy az események - és az érdekek - vezethetnek ebbe az irányba is.



Ám most az is kiderült, hogy aggodalmat kelt, ha a két szomszéd vár közötti kapcsolat túlságosan jó.