Politikai éretlenség az EU-tagságra?

A következő - immár tétre menő - megméretésre tagként kerül majd sor, részint a piacon, részint az alapszerződésekhez képest Brüsszelben (midőn a bizottság azt mérlegeli: valamely tag megsérti-e az alapokmányt), részint még egy további terepen: az uniós politikai arénában. Az eddigi éves jelentések mindig hűségesen kitértek a politikai kritériumok tagjelölteknél látható teljesítésére is, de szinte soha a politikai (tagsági) érettségre. A mérhető kritériumok esetében itt-ott mindig akadtak korrigálásra javasolt témakörök. Az érettséget sohasem osztályozták. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne erről is (köz)vélekedés.

Brüsszeli tudósítóként úgy hozta a sors, hogy a közelmúltban több befolyásos EU-személyiség által tartott háttérbeszélgetésen is módomban állt jelen lenni. Kétszer is bekövetkezett az a beszélgetésfordulat, amelyben Lengyelország, majd rögtön a nyomában Magyarország került szóba. A lengyelek a tárgyalásokban úgymond szélsőségesek, alig ajánlanak, csak követelnek, szinte alig vesznek részt kompromisszumépítésben, miként általában is alig mozognak uniós színtéren, mivel mindent ural számukra a belpolitika. Még ha fel is lépnek a közösségi színpadon, láthatóan akkor is kizárólag csak a hazai közönségnek játszanak - és így tovább. Erre mondta azt az említett két beszélgetés egyikén a meghívott Nagy Vendég, hogy azért is van ez így, mert Lengyelországban "a politikai kultúra ma még láthatóan éretlen?". Majd mivel történetesen szemben ültem vele, önkéntelenül is rám nézett, és nem kevésbé önkéntelenül azzal folytatta: "De önöknél sem mindig jobb ám?"

Vajon mire is mondta ezt? Nehezen megfogható terepről van szó. Itt nincs "acquis", itt nem lehet "teljesítési táblázatokat" fabrikálni. Csupán viselkedési minták vannak, amikhez képest jelenségek, példák sorát lehet csak - felvetve az önkényes választás vádját - összehordani.

Ténykérdés például, hogy sokszor felszisszenő visszatetszést kelt, ha egy adott országbeli politikus a nemzetközi fórumon belpolitizálni kezd. És itt most teljesen mindegy, melyik félről van szó: lehet az kormánypolitikus, amelyik a hazai ellenzéket akarja ebben a körben is látványosan megcáfolni, lehet az utóbbi is, midőn elvbarátai körében panaszkodik nemzeti kormánya ilyen-olyan fellépésére. Meglehet, a helyszínen a közvetlen partnerek nem mutatják. De utólag, például az effajta háttérbeszélgetésekbe sokszor visszacsorog végül, hogy alapvetően feszélyezte őket. Éretlenségnek tűnt fel előttük a hazai szennyes külső fórumokon való kiteregetése.

Egy fokkal érthetőbbnek, hát toleráltabbnak is számít, ha kettő vagy több egyet nem értő ország fordul végül a "többiekhez" igazságért. De azért a kulisszák mögött az ilyesmiről is hallani olyan hangokat, hogy egy kicsit balkáni dolog mások elé vinni valamit, amit egymás között is meg lehetne beszélni.

Felmerülhet a kérdés, hogy ugyan mit lehet kezdeni az effajta, alapvetően mégiscsak szubjektív vélekedéssel - kell-e egyáltalán törődni vele? Nos, legalább egy szempontból talán nem árt tudatában lenni. Nem lehet eleget emlegetni, hogy az EU igazából minden látszat ellenére sem néhány ország kizárólagos hatalmi játéktere. Hanem egy találkozási platform mindenfajta ország és mindenfajta politikus együttműködéséhez. Ám ahhoz, hogy ezen a platformon valaki jó hatásfokkal tudjon kellő számú és befolyású partnerre lelni, vonzó, együttműködésre késztető játékosként kell tudni fellépni. És ehhez már szempont lehet, hogy valaki(k) mögé milyen politikai kultúrát lát a közvélekedés.

Egy biztos: ahogy eddig sem adtak a politikai kulturáltságról bizonyítványt, eztán sem fognak. Az elmarasztalás nem formális figyelmeztető levelekben fog jelentkezni, miként az elismerés sem bizottsági Schuman-díjakban lesz mérhető. Hanem például abban, hogy mennyire volt súlya egy adott ország szavának, mennyire tekintették integratív és mennyire konfliktív tényezőnek. S hogy mindezek révén mennyiben tudott kulcskérdésekben saját érdekeket keresztülvinni. Ha úgy tetszik, ez lesz majd az igazi politikai érettségi.