A 60-as években a nemzetközi pénzügyi rend a politikai kötélhúzás tárgyává vált. Ennek során mindegyik félnek más elméletei és magyarázatai voltak a jelenségekről. Az európaiak - különösképpen a franciák - amiatt panaszkodtak, amit Charles de Gaulle tábornok úgy fogalmazott meg, hogy az amerikai dollár "exorbitális privilégiuma". A tábornok és monetáris guruja, Jacques Rueff azzal érvelt, hogy az USA a dollárnak a Bretton Woods-i rendszerben megszabott tartalék valuta szerepét használja a külföldi katonai kalandokért való fizetésre - akkor éppen Vietnamban.

A franciák válaszul monetáris reformot sürgettek, amellyel véget lehetett volna vetni a dollár sajátságos szerepének, és amely révén visszahozhatták volna a nagyrészt hiteltelenné vált aranystandard rendszert. Európában akkor hosszú viták kezdődtek a monetáris unió előnyeiről, amelynek elérése megengedné a bátor szembenézést a dollárral.

Amerikai szempontból ugyanakkor úgy látszott, hogy a dollár nemzetközi szerepe valójában egy csapda. Más államok változtathatták a valutájuk árfolyamát, ha versenyképesebbé akarták tenni a kivitelüket. Az amerikai kormány viszont tehetetlen volt az alulértékelt jennel szemben, ami azt a hitet táplálta, hogy a külföld az USA feldolgozóipari bázisának tönkretételére használja a dollárt.

Ezzel a már régen elfelejtettnek hitt csaták hirtelen újra fenyegetővé váltak. A világon már nem létezett a rögzített átváltási rendszer, miközben a dollár továbbra is fontos tartalék valuta volt, mintha csak a Bretton Woods-i rendszert helyezték volna a lebegő árfolya-mok alapjára. A dollár tartalék szerepe Amerika számára potenciális veszélyként jelentkezett, mások számára pedig mint újabb törekvés a neoimperialista hegemónia megszerzésére.

Ebben az évtizedben Kína viselkedik úgy, mint a hatvanas években Japán: valutájának árfolyamát alacsonyan tartja, hogy fokozza a kivitelt, emiatt pedig a tisztességtelen versenyről szóló amerikai kritikák célpontjává vált. Washington ki akarja kényszeríteni a kínai valuta oly mértékű felértékelését, amivel el lehetne tántorítani a lakosságot az onnan érkező játékok, felszerelések és ruházati cikkek vásárlásától.

Eközben újabban az európaiak - főleg a franciák - ismét a nagy amerikai deficitek miatt keseregnek, és újra divatba jött De Gaulle panasza arról, hogy az USA a világgal fizetteti meg a háborúit. Egyes európaiak azt szorgalmazzák, hogy az ázsiai államok őrizzék tartalékaik nagyobb hányadát euróban, ami tükrözi a francia tábornok azon szándékát, hogy a dollár aranyra váltásával kell Amerikát térdre kényszeríteni.

A hatvanas évek a rendszer összeomlásával, hatalmas pénzügyi válságokkal, inflatorikus nyersanyagdrágulással zárultak, amitől mindenki szenvedett. Amerikának a világ ügyeiben játszott szerepe akkor megrendült. Egy mostani összeomlásnak azonban más hatása lenne. A legtöbb amerikai jelenleg alig érzi a dollár erős hanyatlását, miközben a külföldi szállítóknak kell árcsökkentéseket végrehajtaniuk, hogy megfeleljenek az amerikai piac elvárásainak.

Az ázsiai államok gyorsan növekszenek, központi bankjaik az USA-val szemben hatalmas követeléseket halmoznak fel, amit várhatóan folytatnak, mert ennek alternatívája az Amerikába irányuló kivitelük visszaesését jelentené. Emiatt Washington számára hosszabb idő áll rendelkezésre folyó mérlegének kiigazítására. Ily módon a világ két dinamikus térsége - az amerikai és az ázsiai - egy érdekszövetséget alkot, amely biztosítja a dollár központi szerepét. Eközben az amerikaiak adósságot fognak felhalmozni, mert az ázsiaiak ezt akarják tőlük. Ennek a paktumnak a felmondása mindkét fél érdekeinek ártana.

Ez pedig már csak Európa számára látszik monetáris egyoldalúságnak, mert ki van rekesztve az egyezményből. A dollár gyengülése ugyanakkor súlyos megpróbáltatásokat jelent az európai exportőröknek, ami ellen alig van védelem. Ezért az EU a következő valutáris csaták szenvedő alanya lesz, amivel szemben a hatvanas évekből származó ötletek - az aranystandard, vagy az időközben megvalósult egységes valuta - nem nyújtanak oltalmat.

A régimódi európai válasz - amit pszichológusok talán "dolláririgységnek" mondanának - egyre akutabb hatásként jelentkezik. Felhívják majd az Európai Központi Bankot, hogy terjessze ki a monetáris bázist, mint ha csak a dollár imitálása lenne az egyedüli válasz Európa összes ipari, szerkezeti és demográfiai problémáira. Egyetlen pillanatnyi mérlegelés ugyanis elég annak belátására, hogy Európa bajait nem lehet pénzügyi manipulációkkal kezelni. Az amerikai "exorbitális monetáris privilégiumot" ebben az összefüggésben annak kell látni, ami valójában: kompenzáció Európa hatalomnélküliségére. Emiatt a dolláririgység maradni, sőt fokozódni fog, amint látható lesz: az amerikai valuta nemzetközi értékelése úgy olvad el, hogy az semmilyen rossz hatással sem jár azokra, akik nyomtatják vagy használják.