A fiskális politikával az a legnagyobb probléma, hogy a politikusok átmenetileg népszerűvé tehetik magukat, ha adót csökkentenek, és a kiadások egyidejű növelésével közadósságot halmoznak fel, amelynek törlesztését az utókorra hagyják. Ez a trükk hatásos lehet néhány évig, a költségvetési hiányok azonban - inkább előbb, mint utóbb - fájdalmas kiigazító intézkedéseket követelnek. Egy cinikus politikus ilyen körülmények között is újraválasztathatja magát, ő maga pedig talán már nyugdíjas lesz, amikor az általa okozott válság kirobban.

Arra gondolhatnánk, hogy a fiskális felelőtlenség ilyen epizódjainak világszerte százszámra tapasztalt előfordulása után a választók allergiásak a hasonló trükkökkel szemben. Bush ennek ellenére megismétli, masszív adócsökkentéseket hajt végre, miközben növeli a katonai kiadásokat, sőt az oktatási és egészségügyi ráfordításokat is emeli, népszerűséget vásárolva magának. Az eredmény a GDP 5 százalékát meghaladó költségvetési hiány.

Ennél is rosszabb, hogy Amerika hosszú távú költségvetési kilátásai már Bush pusztító gazdaságpolitikája előtt is zavart keltő állapotban voltak. A lakosság gyors elöregedése miatt az állami egészségügyi és nyugdíjrendszer finanszírozásában, illetve a lakosság által még elvárt állami szolgáltatások fedezetében tízezer milliárd dollárnyi hiány fog tátongani. Ezért valamikor a jövőben meredeken kell emelni az adókat, és gyorsan kell csökkenteni a kiadásokat, hogy korrigálni lehessen Bush melléfogásait. Ennek fényében felmerül a kérdés, miért támogatja a lakosság ezt a gazdaságpolitikát? Az ok abban rejlik, hogy a közvélemény számára alig érthetők a hosszú távú következmények, annak ellenére, hogy azok a legtöbb amerikai számára fájdalmasak lesznek.

Az amerikai adófizetők leggazdagabb 5 százaléka kapta az adócsökkentések felét, ez a réteg pedig elvárná a fennmaradó 95 százalékos hányadtól - a szegényektől és középosztálybeliektől -, hogy ők állják majd a jövőbeni kiadáscsökkentés és adóemelés zömét. Bush ennek ellenére meggyőzte a szegény és középosztálybeli választók nagy részét, hogy nekik ez jó.

Ha az amerikaiaknak lenne politikai emlékezetük, akkor megértenék, hogy az utóbbi húsz évben már utaztatták őket a fiskális hullámvasúton. Ronald Reagan szintén masszív adócsökkentés és katonai kiadásnövelés ígéretével lépett hivatalba. Az eredmény a nyolcvanas évek közepére kialakult hatalmas költségvetési hiány lett. Az adócsökkentések Reagant rendkívül népszerűvé tették, és hozzásegítették őt az 1984-es újraválasztáshoz. A költségvetés többletbe fordításához a későbbiekben szükség volt Reagan második terminusára, illetve az idősebb George Bush és Bill Clinton elnökségére. Természetesen ennek része volt az az adóemelés, ami az idősebb George Bush újraválasztásába került és a 90-es évek erősen polarizált politikájához vezetett.

A történelem bizonyára ismételni fogja önmagát. A Bush-kormányzat jobboldali ideológusai tudják, hogy a költségvetési hiányok kikényszerítik a szociális kiadások nagymértékű csökkentését, és abban reménykednek, hogy lebonthatják az állami nyugdíjrendszert és az időskori betegellátási programot (a Medicare-t). A közvélemény azonban erősen támogatja ezeket a szociális programokat, ezért idővel elkerülhetetlenné válik az adók emelése.

A Bush-kormányzatban mások úgy érveltek, hogy az adócsökkentésekre a recesszió leküzdése miatt volt szükség. Ez egy elhibázott okfejtés. Az amerikai gazdaság adócsökkentések nélkül is kilábalhatott volna a válságból, talán gyorsabban, mint így. Bármiként legyen is, a hosszú távú adópolitikának a rövid távú ciklusok szerinti alakítása óriási hiba.

Mindebből két fontos lecke adódik más országok számára. Az első az, hogy a komor költségvetési helyzet előbb vagy utóbb korlátozni fogja Amerika nemzetközi hatalmát. A lakosság csak azért támogatta az iraki háborút, mert azért nem kellett növekvő adókkal fizetnie. Ha egyszer választani kell a külföldi kalandok és a magasabb adók között, akkor jóval kevésbé támogatják majd a határon túli katonai fellépést. Valójában Amerika belülről lesz mélyen megosztott, amint a lakosság felfogja a Bush által hátrahagyott fiskális zűrzavar mértékét.

A második lecke az, hogy az országoknak a lakosság elöregedésére való tekintettel kell tervezniük a költségvetést. A hosszú távú költségvetési feltételekről az adófizetőknek és a parlamenteknek általában ritkán van tiszta képük. A kormányoktól el kellene várni, hogy az éves költségvetések beterjesztésekor hosszú távú államháztartási felmérést is bemutassanak azért, hogy elkerülhető legyen az éves pénzügyi tervek rövid lejáratú politikai célokért való manipulálása. Az USA e tekintetben korai jelzőként szolgálhat. A Fehér Háznak olyan figyelmeztetést kellene közzétennie, mint amilyet a televíziós mágusok alkalmaznak: "Ezt otthon ne próbálják ki."