Versenyképesség a bővülő EU-ban

n A lisszaboni célokat annak érdekében határozták meg, hogy 2010-re az Európai Unió a világ legversenyképesebb, gyorsan növekvő régiójává váljon, és megfordítsa az USA-val szemben a növekedési dinamikában és fejlettségi szintben az 1990-es évek kezdete óta táguló rést. Azonban a lemaradás az eltelt közel fél évtizedben sem csökkent, és az elemzők, politikusok kénytelenek megállapítani, hogy a főbb mutatók (teljes és időskori foglalkoztatási ráta, GDP-arányos k+f kiadások, humán tőke és ICT-kiadások stb.) tekintetében annyira nem történt előrehaladás, hogy az eredeti számok ma már inkább iránytűként, semmint a határidőig reálisan teljesíthető célkitűzésként szerepelnek.

Az okok sokrétűek és jól ismertek. Összességében az európai kontinens nem volt képes a globalizáció, a liberalizált áru- és tőkeáramlások követelte feltételekhez alakítani gazdaságát: a kialakult európai növekedési modellek - kevés kivétellel - nem képesek a versenyképesség és szolidaritás párhuzamos érvényesítésére, a hatékonyság és termelékenység növelésére. A rendszer rugalmasságának növelésére irányuló reformlépések - néhány kivételtől eltekintve (ezek közé tartozik Nagy-Britannia, Hollandia, Finnország) - kudarcot vallottak, megbuktak a jóléti rendszer fenntartásában érdekelt csoportok és politikusok ellenállásán. Végezetül, nemzetközi vizsgálatok mutatták ki, hogy mind a termelési tényezők mobilitását, mind a tényezőpiacok rugalmasságát, mind pedig a növekedés kínálati feltételeit illetően növekszik Európa lemaradása az amerikai és ázsiai régió mögött.

Sok összetevő kell ahhoz, hogy az európai gazdaság ki tudjon mozdulni a strukturális merevségek, lassú növekedés, alacsony termelékenység, egészségtelen gazdasági szerkezet determinálta fejlődési pályáról. Sajátos módon az egyik ilyen tényező lehet az Európai Unió bővítése, mert - annak ellenére, hogy együttesen a mostani tagállamok GDP-jének alig 5 százalékát képviselik - a csatlakozó államok dinamizáló szerepet játszhatnak a reformok terén.

Egyrészt a kibővülő Európai Unión belül felerősödik a befektetőkért folytatott harc, felértékelődik a telephelyköltségek fontossága (lásd az új tagok tisztességtelen adóversenyével kapcsolatosan újabban felmerült tagállami vádakat), valamint a bővítéssel, a termeléspiaci méretek változásával szükségszerűen együtt járó földrajzi átcsoportosításon túlmenő mértékű termelés áttelepítést eredményezhet a tagállamokból a csatlakozók irányába. A szlovák adóreform hatásai a befektetések alakulására nemcsak a közép-európai országokat, de Ausztriát is foglalkoztatja, és az elvonások tervezett mérséklésében fontos szerepet játszik északi szomszédunk felerősödött tőkevonzási képessége is.

Emellett - a csatlakozást követően - nyilvánvalóbbá válhat, hogy a fejlettségbeli eltérés mellett a csatlakozó államok gazdaságai több tekintetben rugalmasabbak a tagállamokéinál, és ez addicionális versenyelőnyöket biztosíthat számukra. Végezetül, a csatlakozó államok felzárkózása, reálkonvergenciája olyan szerkezeti reformokat eredményezhet, amelyek könnyebben elfogadtathatók, mint a tagállamokban, és következetes véghezvitelük további növekedési többletet adhat az utolérésből eredő természetes eltérés mellé. Az említett három tényező révén a csatlakozó országok sokkal erőteljesebben befolyásolhatják az EU-25 versenyképességét, növekedését, mint gazdasági súlyuk indokolhatja.

Ez az említett tény a hazai gazdaság számára csak előnyökkel járhat, mert három területen lehet képes az európai uniós csatlakozás mérlegét pozitívra fordítani. Egyrészt, amennyiben sikerül a megnyíló pótlólagos pénzügyi forrásokat magas százalékban kihasználni, akkor a csatlakozás közvetlen pénzügyi egyenlege is lehet pozitív. Továbbá, amennyiben a csatlakozás és a későbbi GMU-belépés addicionális impulzust ad a kereskedelem számára, akkor ennek tartós növekedési hatása lehet. Végezetül, ha a versenyképesség és a termelékenység növelése érdekében szükséges reformok megvalósulnak, akkor ez addicionális növekedési többletet generálhat a hazai gazdaság számára. Egyfelől relatív versenyképességének növekedése révén, másfelől pedig az Európai Unió versenyképességének és növekedési potenciáljának erősítésével. A gazdaságpolitikának "csak" arra kell ügyelnie, hogy a szükséges reformok tekintetében a lehetőségek és célok, illetve a tényleges helyzet között ne legyen akkora rés, amekkora a lisszaboni célok és a félidei eredmény között fennáll.