Alkalmazkodás német módra

Az első reakció, hogy Magyarország megint a mumus szerepét játszotta. Mégsem hozza hozzánk a Siemens a mobilgyártást. Lelki szemeink előtt elvonulhatnak azok a sokmilliárdos beruházási tervek, amelyek végül Szlovákiában, Csehországban vagy másutt kötöttek ki. Most a zalaegerszegiek és a debreceniek érezhetik magukat megcsalatva: szinte már csak az volt kérdés, a Flextronics zalaegerszegi telephelyén, vagy Debrecenben, egy vadonatúj üzemben készülnek-e a mobilok.

A "mégsem jön Magyarországra" történet általában úgy szokott folytatódni, hogy már nem vagyunk vonzók, versenyképesek, legfeljebb a mumus szerepére vagyunk alkalmasak.

Ez az okfejtés azonban itt nem helyénvaló. Minden arra utal, hogy - legalábbis ebben az ügyben - szó nem érheti a ház elejét, már ami Magyarországot illeti. Lett volna olcsó képzett munkaerő, beindításra váró gyártósor vagy éppen jutányosan kínált zöldmező. A közelmúltban nálunk vizsgálódó német szakszervezeti funkcionáriusok sokkoló kijelentést tettek: Magyarország vállalkozói paradicsom, hiába ajánlanának fel egyévi ingyenmunkát a mostani német telephelyeken, Magyarországon akkor is olcsóbb lenne a gyártás.

A Siemens-döntés oka másutt keresendő. Németország egyik vezető magánmunkáltatója és legerősebb szakszervezeti központja olyan, egyelőre néhány ezer dolgozóra adaptált, időben két évre korlátozott megállapodást kötött, amelyben az IG Metall szakszervezet igencsak nagy engedményeket tett. Vállalja a bércsökkentést (heti plusz öt óra munka a korábbi bérért), és hozzájárul, hogy teljesítményhez kössék az eddig mindenkinek járó jóléti pénzeket.

Németországban mást sem lehetett hallani az utóbbi időben, mint kesergést a termelés kitelepülése miatt. Sok német az uniós bővítést egyenesen traumaként élte meg, tartva attól, hogy a nagy cégek után most a kisebbek is egymással vetélkedve fognak átpártolni az új tagokhoz, munkanélküliek tengerét hagyva otthon.

A Schröder-kormány hazafias szólamokat pendített meg, és bevetette - a franciákkal közösen - a versenyt korlátozó uniós minimáladó tervét. A szakszervezetek tüntettek, akciónapokat tartottak, ostorozták a hazafiatlan tőkéseket, és annak rémképével riogattak, hogy a kitelepülés nyomában járó elszegényedés visszaüt a német cégekre.

Azért más is történt. Schröder kancellár hozzáfogott az adórendszer, a társadalombiztosítás, a nyugdíjrendszer, a járulékszisztéma megreformálásához. Többet kell fizetni az orvosnál és a gyógyszerekért, korlátozzák a nyugdíjak emelését, kurtítják a munkanélküli-segély folyósításának idejét. Az ellenzék csak annyira ellenzett, amennyire egy ellenzéktől ez minimálisan elvárható, de olykor még rá is licitál: Stoiber bajor miniszterelnök például a napokban a munkaidő meghoszszabbítását javasolta.

A szakszervezetek pedig, kénytelen-kelletlen, áldozatokat hoznak. Lehet, hogy Magyarországon olcsóbban lehetne mobilt gyártani, de a Siemensnek megéri az áldozat, ha további alkukat köthet a szakszervezettel. És a Siemens példáját más cégek is követhetik.

Németország - bár ettől még távol van -- fokozatosan visszanyerheti vonzerejét a német és a külföldi tőke szemében.

Mi mindig csak szlovákokról, csehekről lengyelekről vagy éppen kínaiakról beszélünk, akikkel meg kell harcolnunk a befektetőkért. Közben elkerüli figyelmünket, hogy a gazdag országok - mint a német példa mutatja - a sok siránkozás közben megpróbálnak alkalmazkodni a változásokhoz. Akár azon az áron, hogy ők is egy picit közelednek hozzánk, nem csak mi hozzájuk. Például a bérszínvonalban.