Európa szabadságra ment - A kényelem ára

Bár egyes amerikaiak szeretnek kérkedni magas szintű munkaerkölcsükkel, a ledolgozott munkaórák tekintetében az USA és Európa között nem volt mindig ilyen jelentős eltérés. A hetvenes évek közepéig a szóban forgó mutató lényegében azonos volt az Atlanti-óceán két oldalán. Később azonban - miközben az amerikaiak továbbra is nagyjából azonos óraszámban dolgoztak tovább - Nyugat-Európában évről évre egyre kevesebb időt töltöttek munkával. Ha Nyugat-Európának magyarázatra van szüksége arról, hogy a gazdasági növekedés üteme miért marad el az amerikaitól, akkor nem kell tovább keresni a választ.

Az egy személy által ledolgozott munkaórák átlagos száma több tényezőtől függ:

>> az aktív munkaerőben való részvétel arányától,

>> a dolgozóknak járó fizetett szabadság hosszától,

>> a normál (tehát nem szabadságos) munkahéten ledolgozott órák számától.

Az Egyesült Államok - egyfe-lől - és Francia-, illetve Németország - másfelől - közötti különbségek szemlátomást az első két tényezőre vezethetők vissza, amelyek mindegyike nagyjából azonos súllyal esik latba. Így tehát a munkaerő-állományban való részvétel magyarázza az eltérés egyik felét, a dolgozók hosszabb fizetett szabadsága a másik felét. A nyári szabadság jelentőségének senkit sem kell meglepnie, aki látta augusztusban Európa kihalt városait, a három hétre rúgó tavaszi szabadságátkötéseket Francia- és Olaszországban, a német városokban péntek délután kettőkor kezdődő csúcsforgalmat, a februári iskolai szabadságok idején telt síterepeket.

Egy dolog természetesen látni, hogy az európaiak hogyan dolgoznak kevesebbet, mint az amerikaiak, és megint más azt tudni, hogy miért. Az egyik nézet az, hogy az amerikaiakat úgy ítélik meg (és ők szeretik magukat úgy látni), mint munkamániás kálvinistákat, míg az európaiak szeretik azt gondolni, hogy ők tudják, miként kell az élet örömeit élvezni. Mint egy az USA-ban dolgozó európai, bevallom, magam is sokkal több szabadságot veszek ki, mint az amerikai kollégáim, ennyiben lehet valami a "kulturális különbségekről" szóló magyarázatban. De hát akkor miért kezdődött az eltérés 1973-ban?

Egy következő érv a különbséget a jövedelemadóban meglévő jelentős eltérésekkel magyarázza, amelyek tényleg jelentősen megemelkedtek Európában a hetvenes évek óta, miközben az USA-ban ezek a terhek csökkentek a nyolcvanas évek kezdete óta. A jövedelemadó bizonyára erősen meghatározza a munkára való hajlandóságot. A családfenntartó (általában a férfi) esetében az adó nem módosítja lényegesen a ledolgozott munkaórák számát, de lényegesen befolyásolja a nőknek a munkában való részvételét. Miért kelljen például dolgozni, ha az adók után megmaradó bérből alig lehet kifizetni a gyermekelhelyezést, illetve a háztartási kisegítést?

Mindez azonban még mindig nem elégséges magyarázat, mert a munkaerő-kínálat és az adózás változásairól szóló vizsgálatok szerint valami más indokolja az Európa (főleg Francia- és Németország), illetve az USA közötti jelentős eltéréseket. Az 50 év felettiek körében a nyugdíjrendszer nyilván fontos tényező. Európában mindig is kifizetődőbb volt korán nyugdíjba menni, mint az Egyesült Államokban. Egy a hatvanas évei elején lévő francia vagy egy olasz miért dolgozzon ma, amikor még a kilencvenes években - az ötvenes évei közepén - az utolsó fizetésének 80 százalékával mehetett nyugdíjba? A nők esetében a nyugdíjkorhatár még kedvezőbb volt, a közalkalmazottak pedig még ennél is nagyobb előnyben voltak.

Ez azonban még nem minden. Az 1980-90-es években sok európai szakszervezet - a növekvő munkanélküliséggel szemben - olyan politikát választott, hogy dolgozzunk kevesebbet, jusson mindenkinek munka. Ennek megfelelően rövidült a munkaidő, hogy javuljon a foglalkoztatás. A probléma ezzel ott volt, hogy a teljes javadalmazás nem csökkent a ledolgozott munkaórák arányában, így viszont nőtt az egy munkaórára eső bér. Az alacsonyabb termelékenység és magas darabbérköltségek miatt a vállalatok kevéssé voltak hajlandók munkaerőt felvenni, ennek következtében Európában krónikusan magasabb munkanélküliség alakult ki.

A ma a növekedésről Európában folyó vita tele van olyan varázsszavakkal, mint a "tudás alapú társadalom", "technológiai haladás" vagy "beruházás a képzésbe". Az európaiaknak bizonyára kell valami, ami kárpótolja őket a rövidebb és sok szabadságos munkaidőért. Ezeknek a vitáknak a nagy része azonban aligha több, mint a "politikai korrektség" megnyilvánulása. Valójában megnyugtatóbb és jobb érzést ad, ha azt mondják az európaiaknak, hogy a növekedés lanyha, mert a társadalom nem eléggé tudás alapú, semmint ha rámutatnának arra, hogy milyen összefüggés áll fenn a vakáció és a növekedés között.

Az európaiak hajlanak arra, hogy a fizetett szabadságot előnyben részesítsék a növekedéssel szemben. Személyesen én szeretek több és több szabadságot kivenni, de nem szabad panaszkodnom (és nem is teszem), ha a jövedelmem nem növekszik gyorsabban és gyorsabban.