Barroso: egy tökéletes választás

Magam, bevallom, jobban örültem volna a belga Guy Verhofstadtnak (ő azonban az európai atlantistáknak - Londonnak, Rómának és Varsónak - túlságosan Amerika-kritikus volt), Chris Pattennek, az Európai Bizottság külügyekért felelős biztosának (akit viszont angolsága miatt Párizs golyózott ki), de leginkább a luxemburgi Jean-Claude Junckernek (aki azonban - nagy szomorúságomra - nem vállalta el a posztot). De mit van mit tenni, az európai nagyhatalmak egymásnak betartó politikai sakkjátéka végül a 48 éves korára már a politikai paletta egész szép szeletkéjét (maoista, kommunista, szociáldemokrata, jobbközép) bejáró José Barrosót hozta ki győztesként.

Az, hogy örülnünk kell-e a portugál megválasztásának, meggyőződésem szerint nézőpont kérdése.

Ha például az unió jelenlegi, meglehetősen jeges belső politikai hangulatára gondolok, őszintén szólva már önmagában annak is örülhetünk, hogy sikerült kompromisszumot kialakítani az elnök személyével kapcsolatban. Elsősorban olyan alapon, hogy jelentéktelenségénél fogva valószínűleg Barroso volt az, aki a legkevésbé zavart bárkit. Ha arra gondolok, hogy az európai nagyhatalmak (a választáson túl) többnyire nem nagyon számolnak a bizottság elnökével (hanem inkább izomból próbálják meg keresztülvinni akaratukat), akkor úgy vélem, hogy Párizs örüljön annak, hogy végre ismét olyan elnöke van az Európai Bizottságnak, aki beszél franciául, London pedig annak, hogy Barroso az Amerikával fenntartott jó kapcsolatok híve (messze erősebben, mint Guy Verhofstadt lett volna, vagy akár a leköszönő Romano Prodi volt). Az unión belüli francia-német túlsúly miatt aggódókat pedig nyugtassa meg az a tény, hogy politikai értelemben Lisszabon jóval távolabb van Párizstól és Berlintől, mint Brüsszeltől. Az EU fővárosa pedig - amely oly szívesen állítja magáról, hogy ő az unió "kicsinyeinek" szószólója - egyenesen örülhet, hiszen az aligha állítható, hogy a kicsiségből és a jelentéktelenségből fakadó problémákkal és komplexusokkal José Barroso (portugál külügyminiszterként vagy kormányfőként) ne találkozott volna európai politikai porondon.

Mi, magyarok és az új belépők ugyancsak örülhetünk ennek (ti. Barroso jelentéktelenségi és kicsiségi problémája kapcsán várható empátiájának), sőt abban is reménykedhetünk, hogy az új bizottsági elnök talán érzékenyebb lesz majd a közös mezőgazdasági politika és strukturális alapok problémái iránt, mint például elődje volt.

Persze tudom, hogy mindezek nem adnak választ az Európa nagy politikai alapkérdéseire. Mi több, úgy érzem, hogy a brüsszeli "pápaválasztó konklávét" José Manuel Durao Barroso Európa-programja érdekelte a legkevésbé. Az már sokkal inkább, hogy az Európai Bizottság leendő elnöke ne legyen olyan karizmatikus vezető, Európa olyan reklámhordozója, akinek tekintélye fenyegetheti esetleg Blair, Chirac vagy Schröder európai népszerűségét. Pedig az európai Irak-vita, az európai alkotmány huzavonái, az európai parlamenti választásokon való szánalmas részvételi arány után, most nem is beszélve persze a választások eredményeiről, sokan gondolják úgy - én magam is -, hogy kontinensünk jelenlegi válságos időszakában éppen egy víziókkal és karizmatikus adottságokkal rendelkező, erőskezű vezetőre lenne szüksége Európának. Enélkül ugyanis az európai társadalmakat nem fogják politikai izgalomba hozni az unió kérdései, az integráció menetét pedig továbbra is a nagyhatalmi játékok döntik majd el. Ha Európa állam- és kormányfőinek, vezetőinek ez volt a célja, José Manuel Durao Barroso tökéletes választás volt.