A kínai demokrácia elkerülhetetlensége

Hu Shuli ugyanahhoz a korosztályhoz tartozik: ő az az újságírónő, akit a The Economist "Kína legveszélyesebb asszonyaként" említ, és aki a párt korábbi hivatalos lapját hagyta ott a Caijing üzleti folyóirat szerkesztői posztjáért, ahol a korrupcióról ír cikkeket, néven nevezve üzletembereket és köztisztviselőket. Természetesen hiba lenne ezeket, a szabad sajtóval folytatott kísérleteket úgy értelmezni, hogy Kínában közel van a demokrácia. A párt azért engedélyezi a Caijing korrupcióellenes írásait, mert az segíti a Kína legnagyobb baja elleni küzdelmet.

Yongtu Long, az ország WTO-delegációjának egyik tagja kijelentette, hogy a szegénységből való kiemelkedés az első számú állampolgári jog. Mint mondta: "15 éven belül sikerült 200 millió kínait kiemelni a szegénységből, 700 milliót pedig áramhoz juttatni, akiknek ez 15 évvel korábban ismeretlen luxus volt. Ezért számít ma az ország prioritásának a növekedés, ami mellett minden másnak a jelentősége másodlagos."

A növekedés mindazonáltal csak az embereknek a szegénységből való kiemelését jelenti. A kínai társadalom 25 évvel ezelőtt egyenlőbb volt, mint a svéd. Ma óriási egyenlőtlenség van a város és a vidék, a szárazföld belseje és a partvidék, illetve a városok között a szerint, hogy melyik képes jelentős paraszti tömegeket fogadni és munkába állítani. Így a kínai jövedelemmegoszlás ma inkább emlékeztet a brazíliaira, semmint a svédre.

A több egyenlőtlenség azonban több lehetőséget is jelent: a gazdaggá válás Kínában ma roppant nehéz, de nem lehetetlen, erről mindenki meggyőződhet, aki betér Sanghaj belvárosának bármelyik szórakozóhelyére. Az egyenlőtlenség elfogadható, de csak akkor, ha az nem korrupció gyümölcse, ami valójában máig is az ország legégetőbb szociális problémája, amelyet a párt a Caijing leleplező cikkei és a halálos ítéletek ellenére sem tudott kiirtani.

De meglehet-e Kína demokrácia nélkül? Néhány évvel ezelőtt Fareed Zakaria, aki akkor a Foreign Affairs szerkesztője volt, a demokráciának általában adott azon elsőbbség ellen érvelt, amely a politikai vezetők közvetlen szavazás útján való választására összpontosít. Mint érvelt, a világ tele van demokráciákkal, amelyek rutinszerűen veszik semmibe az emberi jogokat, ezért a választásoknak ott kevés hasznuk van, ahol a demokratikusan választott kormányok korlátozzák a sajtószabadságot és az igazságszolgáltatás függetlenségét.

A pekingi Tsinghua Egyetem egyik professzor asszonya visszhangozza Zakaria érvelését, és azt állítja, hogy Sanghaj ma több szabadságot élvez, mint Moszkva. Ebben valószínűleg igaza van, az indiai példa azonban arra int bennünket, hogy a választások néha rendkívül hatásos mechanizmusnak bizonyulnak, ha korrigálni kell az ország által követett irányvonalat. India gazdasága hasonló ütemben növekszik, mint a kínai, hasonlóképpen fenyegeti a korrupció, és erősödik az egyenlőtlenség. Az indiai választók azonban ezen modell ellen léptek fel, aminek következtében ott a növekedés valószínűleg lassulni fog, amiről ma nehéz eldönteni, hogy ez jó, vagy rossz.

A lassulás rövid távon valószínűleg rossz Indiának, hosszú távon azonban ki tudja? A lényeg itt az, hogy Kínában meg sem lehet kérdezni, vajon nem túlzott-e a jövedelemkülönbség. A végkifejlet az, hogy ilyen helyzetekben minden elkésik, és nehezen lehet fordítani, ha a dolgok ellenőrizhetetlenné válnak. Kína ezért nem teheti meg, hogy jegeli a demokráciára való áttérés problémáját.

A demokrácia nem csak egyszerűen egy mechanizmus, amely segít a stratégiai tévedések megelőzésében. Van annak egy sokkal köznapibb oka, ami miatt a párton belül is sokan érzik a demokratikus átmenet elkerülhetetlenségét: a párt egyszerűen elveszíti az ellenőrzést az ország felett. Teng Hsziao-Ping volt az utolsó kínai vezető, akinek súlyos politikai döntésekhez elvitathatatlan tekintélye volt. Ma a politikai bizottságnak húsz tagja van, és minden határozatot egyhangúlag hoznak meg, fontosabb kérdésekről pedig egy 3000 tagot számláló testület dönt. A párt legfontosabb tevékenysége most például az, hogy megszövegezzék a 2007 őszén tartandó kongresszuson jóváhagyandó okmányokat.

A gazdaság és a párt tevékenységének üteme közötti eltérés azt jelenti, hogy az ország maga egyre jobban önműködővé válik. Mint a múltban, amikor egy dinasztia gyengült, a tartományok önállóan döntenek. A kantoni építési bank például a helyi politikai vezetőkkel konzultál, mielőtt a pekingi központjának utasításait végrehajtaná.

A nehézségek láttán egyesek a pártban is csak egyetlen utat látnak: azt kell a hatalomba ültetni, aki hatékonyan tud dönteni, bármilyen úton választják is meg. Ennek alapján a kínai demokratikus átmenet közelebb lehet, mint bárki hinné. Ha pedig ez megtörténik, akkor az nem a városi és falusi mozgalmi gyökerek kísérleteiből fog táplálkozni, hanem az az elit által vezérelt átmenet lesz, amelyben ügyelni fognak arra, nehogy a kormány elveszítse az ellenőrzést. Ez az egyetlen feltétele annak, hogy a népi felszabadító hadsereg és a nagy hatalmú katonai bizottság elfogadja a demokratizálódást.