Úgy mennek, hogy jönnek

Leginkább májusban lett volna esedékes az elnök beszéde, amikor az amerikai kongresszus költségvetési irodája elkészült erre vonatkozó javaslatával, és ország-világ számára elérhetővé tette azt az interneten (lásd: Options for Changing the Army's Overseas Basing, www.cbo.gov). Persze az ilyen bejelentések idejét és koreográfiáját nem én, hanem az újraválasztásáért harcba induló elnök kampánystábja szabja meg. E kiváló testület pedig - talán, mert vasárnap este a dél-afrikaiak kegyetlenül megalázták Phelpséket Athénban 4x100-on - hangulatilag a hétfőt látták a legjobb időpontnak a jó hír bejelentésére, amikor az elnök amúgy is Cincinnatiben tartott beszédet az amerikai veteránok konvenciója előtt.

A pikírt bevezető ellenére magam is úgy gondolom, hogy az amerikai katonák hazavitele alapvetően jó, ésszerű és régen aktuális ötlet Washington részéről. Egy olyan korban ugyanis, amikor a kicsi, rugalmas és mozgékony haderők korát éljük, nem lehet módi a nagy létszámú állandó katonai kontingensek külföldi fenntartása. De nem is igen van szüksége rá egy olyan szuperhatalomnak, ahol például 350 olyan nagy kapacitású és nagy hatótávolságú katonai szállító repülőgép áll készenlétben arra, hogy a G. I. Joe-kat célba juttassa a világ bármely pontjára, amelyből az európai NATO-nak csupán alig több mint tucatnyi áll rendelkezésére. S nincs szüksége egy olyan országnak, amely egyfelől a logisztika telepítésének, másfelől a telepítés logisztikájának elismert bajnoka. De a szűken vett katonai megfontolások mellett nem lebecsülendő politikai közérzetjavító hatása is lehet a dolognak, már amennyiben például csökkentheti a helyi lakosság és az amerikai katonák társbérletéből adódó súrlódási felületet. Csalódni igazán e döntés nyomán legfeljebb azok fognak, akik botor módon úgy gondolták vagy gondolják még ma is, hogy az amerikai külföldi jelenlét újjászervezéséből zsíros falatokhoz jutnak egy-egy lerongyolódott hazai bázis Washingtonnak történő felajánlása révén, illetve átmenetileg azok (a németek, a koreaiak, a japánok), akiknek eddig komoly gazdasági bevételeik voltak az amerikaiak vendégeskedéséből.

Szóval az ötlet kimondottan jó, már-már lelkesítő? Mielőtt azonban bárki is komolyan fellelkesülne (ti. abban bízva, hogy csapatkivonások hatására Amerika katonai jelenléte csökken majd a világban) vagy épp kétségbeesne (ugyanezért), szögezzük le gyorsan: stratégiai értelemben a dolog tulajdonképpen nem oszt és nem szoroz. A bejelentés nyomán ugyanis a katonák mennek, de a bázisok felszerelése és alkalmazhatósága alacsonyabb szinten a legtöbb esetben fennmarad. Márpedig az Egyesült Államok jelenleg 6702 kisebb-nagyobb katonai bázist tart fenn, s ebből 702 külföldön található, több mint 60 országban, azaz a világ összes államának csaknem egyharmadában szétszórva. A 702 külföldön található katonai "érdekeltséghez" hozzátehetjük - csak hogy pontosabb fogalmaink legyenek e bázisok méreteiről -, hogy ezek között 15 olyan nagy katonai támaszpontról is szó van, amelynek egyenkénti kiváltása (áttelepítése) többe kerülne, mint 1,5 milliárd dollár, 19 olyanról, melyeknek kiváltása 800 millió és 1,5 milliárd dollár közé tehető, és további 668 olyan, ún. alacsony felszerelésű bázisról, amelyeknek egyenkénti kiváltása 800 milliónál kisebb költséggel terhelné meg az amerikai védelmi büdzsét. (Nyár lévén, az összegek átszámítását és összevetését a magyar védelmi költségvetéssel nem szívesen ajánlom.)

Ráadásul az amerikai csapatkivonások terén eddig is egy felettébb sajátos folyamatnak lehettünk tanúi: miközben ugyanis a külföldön állomásozó amerikai katonák létszáma az 1980-as évek végétől napjainkig 430 ezerről 200 ezerre csökkent, a külföldi amerikai katonai bázisok és az e bázisoknak otthont adó országok száma (nem csupán 2001. szeptember 11-ét követően, de azt megelőzően is) jelentősen növekedett. Most nem is beszélve arról - ami sokszor összekeveredik a bázisok számának kérdésével -, hogy jelenleg több mint 130 országban vendégeskednek amerikai katonák.

Vagyis a fiúk úgy mennek, hogy közben jönnek?