A Kína-szindróma

Sokakat meglep, hogy az idei gazdasági növekedésünk milyen jól alakul. Bár a várakozásoktól vett ilyen jellegű eltéréseket tulajdonképpen tekinthetjük statisztikai hibának is, tény, hogy az év első felében 4 százalék felett nőtt a hazai össztermék, ami magasabb mérték, mint amire akár egy évvel ezelőtt a legtöbben számítottak. "A "pannon tigris ismét ugrani készül" - hallhattuk volna erre négy évvel ezelőtt. Ezt a konjunktúrát a nagyobbik kormánypárt és a várható új gazdaságpolitikai vezetés kommunikációjában természetesen kihasználja, szemérmesen elhallgatva, hogy mindez olyan egyensúlyhiány mellett valósul meg, ami hosszabb távon csak nagyon költséges módon tartható fenn. Az ellenzék, értelemszerűen, a kedvező növekedés felett siklik el nagyvonalúan, és az ásító, hosszabb távon valóban a forint árfolyama ingadozásának forrásául is szolgáló államháztartási deficitet igyekszik mint véres kardot, felmutatni.

Igazából egy kicsit mindenkinek igaza van. A növekedés tényleg szolid; de milyen is legyen, amikor Európa lassan és nyögve ugyan, de mégis valamiféle növekedési pályára lépett? EU-csatlakozásunk nem volt más, mint beteljesülése annak a több évtizedes fejlődési folyamatnak, aminek következményeként együtt sírunk, együtt nevetünk az unió egységes piacával, valamint az azon működő gazdaságokkal. Nincs e mögött semmi gazdaságpolitikai csoda, semmi különösebb gazdaságirányítási koncepció; egyszerűen így lett, mert ez a dolgok rendje. Ha ők egyszer befékeződnek, nálunk sem tart majd tovább a száguldás.

Az elmúlt ciklus arra is megtanított minket, hogy akkor, amikor egy lassuló Európa mellett költségvetésikereslet-impulzussal igyekszünk mozgásban tartani kis, nyitott gazdaságunkat, sokra nem megyünk, periferiális konjunktúránk úgyis együtt hullámzik a centruméval, viszont az állam indukálta túlfogyasztással összehozunk egy figyelemre méltó külkereskedelmi- és folyó fizetésimérleg-hiányt, majd ennek folyományaként egy ingadozó árfolyamot és egy hihetetlenül magas kamatszintet.

Az európai növekedést nézve viszont kicsit rejtélyesnek tűnik mindez. Főbb felvevő piacaink közül Németországban most is alig cammog a gazdaság, a lakossági fogyasztás az idén például eddig nulla százalékkal nőtt. Franciaországban ugyan a belföldi fogyasztás felgyorsult, az eurózóna egészében viszont inkább a németországihoz hasonló a helyzet. Honnan jön tehát az a kereslet, ami segített minket kihúzni a gödörből?

A válasz - mint mostanában sok csodára - Kína, valamint az egész délkelet-ázsiai térség, amely jelenleg - az esztelenül fogyasztó amerikai lakosság mellett - a globális gazdaság legfontosabb mozgatórugója. Csak Kínánál maradva: a 2003-ig terjedő három esztendőben a világ GDP-növekedésének egyharmada ebből az országból származott. A térség országai fundamentális változáson mennek keresztül, az eddig erőteljesen az exportra irányuló növekedés kezd befelé fordulni. Az elmúlt évtizedekben megnövekedett jólét hatására emelkedik a lakossági fogyasztás, amely, párosulva a továbbra is dinamikus kivitellel, termelési oldalon komoly kapacitáskorlátokba ütközik. (Kína 31 tartományában pl. az idei évben 14-ben volt áramhiány, ebből 8-ban komoly volt a kimaradás.) A termelés további felfuttatásának céljából magasan két számjegyű a beruházások növekedési üteme, és igen erőteljes a működő tőke beáramlása.

Mint minden fejlődő ország, Kína és társai is számottevő keresletet támasztanak beruházási és a minőségi fogyasztási javak iránt, melyek egyik fő szállítója Európa. Az unió exportja Kínába évente 10 százalékkal növekszik, ezen belül Németország 2002-ben 20, 2003-ban 25 százalékkal növelte kivitelét. Eközben a német export importigénye is emelkedik: a kivitel külföldről behozott inputtartalma a 90-es évek eleji 26 százalékról az ezredfordulóra 40 százalék fölé növekedett, melyben a visegrádi régió országai komoly súlyt képviselnek. Ne csodálkozzunk hát, hogy egy globalizált világ egyik legnagyobb gazdasági régiójának integráns részeként Magyarország is szalad az árral - még gazdaságpolitikai rásegítés nélkül is.