Brüsszeli "alkotmányos félelmek"

A hírérték oldalán a szavazatok többségét elvivő török EU-tagsági kérdés mellett a majdani új közös költségvetés, vagy a terrorizmus ügye ugyanúgy sok voksot kapott, mint az, hogy mi lesz a pénzügyi stabilitási paktummal, vagy hogy miként is lát munkához a Barroso-bizottság. A legkényesebb témát kutatva azonban az elsöprő többség hajlott arra, hogy az alkotmány ratifikálásának - jövőre áthúzódó, de előkészületeiben már az idén kezdődő - kérdését említsék.

A témának aktualitást is adott az, hogy az Európai Parlamentben múlt héten ismét felmerült a jövő évi közös - EU-szerte egyidejű - ratifikálás ötlete. Időpontot is találtak hozzá: május 8-át, a legutolsó világégés lezárultának hat évtizedes évfordulóját. Az ötlet persze nem új, akadt már példa hasonlóra az elmúlt hónapokban, feltűnést keltett viszont, hogy immár a soros EU-elnökség - a holland diplomácia vezetője - sem tartotta eleve kizártnak a dolgot, jóllehet rögtön számos problémára is rámutatott.

Egyre jobban látszik, hogy Európa vezetőinek többsége mérhetetlenül fázik egy újabb "EU-szavazástól". Túlságosan is számosak az intő jelek. A júniusi európai parlamenti voksoláshoz ugyan mindenki igyekezett jó képet vágni, de azért annak - sokadszor viszszatérő - tanulságát sem lehetett nem észrevenni, hogy ismét belpolitikai szavazásként élték meg az emberek a véleménynyilvánítás lehetőségét, méghozzá elsöprő többségükben úgy, hogy akkor már a jelen kormány ellen voksoltak.

Lehet persze mondani, hogy júniusban nem igazán volt jól definiálható "európai téma", míg egy "alkotmányos szavazáson" mégiscsak akad valami konkrét európai tét is. Ez azonban kevéssé nyugtatja meg azokat, akik az elmúlt években éppen hogy fajsúlyos "európai téteket" láttak látványosan megbukni, a svéd meg a dán euró-népszavazáson vagy a nizzai szerződés első írországi kudarca idején. Ha aztán mindez a kormány "megbüntetésének" a bevallott politikai szándékával is párosul - mint mostanság az ellenzékben lévő francia szocialisták köreiben, ahol egyesek már javában gyűjtik az alkotmány elleni voksokat, hogy ezzel mérjenek csapást Chiracra -, akkor a dolog végkép kritikussá válhat.

Az alapvető félelem jól látható abban is, ahogy a tagországok - főként persze ott, ahol már eldőlt, hogy népszavazást tartanak majd - már-már kínos időhúzásba kezdtek: A többség igyekszik halogatni a nagy voksolás kiírását, abban bízva, hogy majd előttük "mások" csinálnak néhány látványos "igen" eredményt, amire aztán lehet hivatkozni odahaza is. De mert mind egymásra várnak, hát nem is történik semmi: a huszonötök közül egyelőre csak Madrid vette a bátorságot, hogy kitűzze a majdani szavazás időpontját (jövő februárra).

Az európai parlamenterek szerint éppen ez az általános aggódás nyújthat kedvező talajt a közös ratifikáció végső elfogadásához. Aki önmagában nem érez elegendő önbizalmat, szívesen jár kézen fogva másokkal. Más kérdés, hogy persze kézen fogva is képesnek kell lenni minimum hiteles érveket mondani.

Néhány héttel ezelőtt az egyik befolyásos EU-hatalom nagykövete tartott e tárgyban háttérbeszélgetést egy brüsszeli intézetben. Meglepően nyugodtnak mutatkozott. Szerinte nagyon egyszerű a dolog: mihelyt úgy teszik fel a kérdést, hogy mit választanak, az EU-tagságot, vagy a kilépést, az emberek többsége biztos az előbbire szavaz. Nincs másra szükség, mint megértetni mindenkivel, hogy az alkotmányos szerződés voltaképpen egy új római szerződés, s így elutasítása vagy elfogadása magáról az EU-tagságról mond véleményt. Ami persze leegyszerűsítés, hiszen az EU ma is létező jogi alapokon áll, azaz az új szerződés elvetése nem lehetetlenítené el - jogilag - az uniót. Más kérdés, hogy viszont olyan súlyos politikai válságba sodorhatná, ami hosszabb távon akár ide is vezethetne.

Nem volt sima dolog egymás között "kibokszolni" az új szerződést. Egyre inkább látszik azonban, hogy mindez tűnhet még könnyűnek is, ha majd az elfogadtatására, megértetésére kerül a sor. Egyszerre produkálva hírértékűt és kényeset.