El kellene végre felejteni a Lisszaboni agendát

A Barroso íróasztalán sorakozó dossziék közül a legvastagabb a Lisszaboni agenda, az a becsvágyó program, amelyet az állam- és kormányfők még 2000-ben hagytak jóvá, azzal a céllal, hogy 2010-re az uniót a világ "legversenyképesebb és dinamikus, tudás alapú gazdaságává" tegyék. Benne szó esik a gazdaságpolitika összes főbb területéről: az innovációról és a vállalkozásról, jóléti reformról, a szociális befogadásról, a szakértelemről, a nemek közötti egyenlőségről, a termék- és a munkaerő-piaci liberalizációról és a "fenntartható" fejlődésről.

Mindezek bizonyosan nemes célok, eredendően azonban a nemzeti politikai döntések körébe esnek. Az európai alapszerződések értelmében az uniónak nincs illetékessége arra, hogy ezeken a területeken törvénykezzen és gazdaságpolitikáról határozzon, és nincs hatalma az ilyen döntések érvényének kikényszerítésére. Az Európai Tanács azonban a bizottság ösztökélésére - "nyílt koordináció" néven - kitalált egy új, politikai megközelítési módot, hogy illetékességet szerezzen ezen a területen. A nyílt koordináció magában foglalja az uniós szintű, közös célok meghatározását, ezeknek a tagállamok általi önkéntes elfogadását és az eredmények egymás általi ellenőrzését a tanácsban.

Az ígéreteinek teljesítésében a nyílt koordináció elkerülhetetlenül elbukott. Az a tévhit pedig, hogy az Európai Tanács elő tudja idézni a növekedés és a termelékenység fokozását, végül jó mentségnek bizonyult a tagállamok politikusainak, akik otthon vonakodtak népszerűtlen döntések meghozatalától. Az első ajánlásom ezért Barroso számára az lenne, hogy dobja ki a Lisszaboni agendát, ehelyett az egységes piac tényleges kialakítására, és a tagállamok fiskális politikájának rendben tartására kellene összpontosítania. Csak ezzel lehet ugyanis nyilvánvalóvá tenni, hogy a nemzetgazdaságok teljesítményéért a felelősség a nemzeti politikusok kezében van.

Ezen a ponton jutunk el az EU-szintű makrogazdasági koordináció kérdéséhez. A maastrichti szerződés egyszerű keretet tűzött ki célul a gazdasági és monetáris unió számára. A monetáris politikát összpontosították, és rábízták egy független központi bankra, a fiskális politikát pedig meghagyták a tagállamoknak. A nemzeti kormányokat annak a kettős kényszernek vetették alá, hogy a GDP-hez viszonyítva a költségvetési hiány ne haladja meg a 3 százalékot, az államadósság pedig a 60 százalékot (illetve ez utóbbi efelé tendáljon).

Később a stabilitási és növekedési paktum új követelményt vezetett be, amely szerint közép- és hosszú távon az államháztartást "egyensúly közeli" állapotba kell hozni. Ennek az volt a célja, hogy az euró bevezetése utáni időben megelőzze a felelőtlen költségvetési politikát, és a 3 százalékos határon belül némi mozgáslehetőséget biztosítson a ciklikus kilengések ellensúlyozására. Ennek a mechanizmusnak a hitelességére ugyan súlyos csapást mért Francia- és Németországnak a szankciós mechanizmus alóli mentesítése, ez azonban nem jelenti azt, hogy a paktumot fel kellene adni. Ellenkezőleg, közös külső kényszert kell fenntartani a kezelhetetlen államadósságok felhalmozása ellen.

A rendszert azonban felül kell vizsgálni. A magam részéről nem támogatnám azokat, akik a közületi beruházások összegét kivennék a fiskális deficitből, mert ezzel csak a "kreatív könyvelés" számára támasztanának újabb ösztönzőket, elősegítve a fenntarthatatlan adósságok létrejöttét. Fontos lenne viszont, hogy a hangsúly az éves deficitről áttevődjön az adósság fenntarthatóságára. Korlátokat lehetne állítani a közkiadások növelése elé, a megfelelő rátát például a nominális GDP-változás alá szorítva. Túlzott mértékű költekezése esetére meg kellene erősíteni a bizottság hatáskörét eljárás kezdeményezésére, feltéve, hogy a testület nem felejti el ismét, a nemzeti gazdaságpolitikák felügyelete mindenekelőtt politikai ítélet kérdése, amit nem lehet átengedni könyvelőknek és jogászoknak.

Végezetül pedig elsőbbséget kellene adni az egységes belső piac megteremtésének, amiben komoly jogi eszköztár áll az unió rendelkezésére a piacok megnyitására és a verseny fenntartására. A növekedés élénkítésére irányuló gyógymód lehet egyszerre közvetlen, a versenynyomás fokozása révén, és közvetett, a nemzeti foglalkoztatási, jóléti és oktatási politikák megfelelő adaptálásával. A gyengélkedő vállalatoknak nyújtott állami támogatás még mindig mindenütt felbukkan, a javak és szolgáltatások szabad áramlását szavatoló közös szabályokat pedig nem tartják maradéktalanul tiszteletben a tagállamok, amire főleg a közbeszerzések, az energiapiacok, az értékpapír-kereskedelem és a helyi közüzemi szolgáltatások jelentenek negatív példákat. A GDP mintegy kétharmadát adó szolgáltatások piacán meglévő torzulások adják az USA-val szembeni termelékenységi hátrány nagy részét. A munka tehát távolról sincs befejezve.