Ki fizet a végén?

Politikailag igencsak sikeres ötletnek tűnik a pénzügyi intézményekre kiszabott magasabb társasági adó, gazdasági megítélése azonban jóval összetettebb. A magasabb hozamra kivetett nagyobb adót az szja-nál is csak a társadalmi igazságosság indokolja. Márpedig a cégek nyereségességének mesterséges "kisimítása" épp a piac hatékonyságnövelő kényszerét semlegesítené.

A képzett befektetők tudják: egy jól működő gazdaságban a hozamok a vállalkozás kockázatával állnak arányban, ebbe beavatkozni a tervgazdaság bevezetéséhez hasonlatos szentségtörés. Csakhogy a magyar helyzet - ahogy szokott - megint komplikáltabb.

Itthon a bankok extraprofitját nem magas kockázatuk, hanem a piac hatékonyságának hiánya magyarázza. Hiába nehéz a pénznél kevésbé diverzifikálható terméket elképzelni, itthon máig sem sikerült igazi versenyt csiholni a lakossági piacon. A konstrukciókat lehetetlen összehasonlítani, a különféle díjtételek és százalékok közt szakemberek sem láthatnak tisztán. Ehhez képest a mobilcégek tarifarendszereiből gyerekjáték kiválasztani az optimálisat.

A kormány a mostani megoldással mintegy legalizálja, hogy a verseny kikényszerítésére semmit sem tesz. Inkább szemet hunyva, a megszerzett extraprofitból sarcot szed.

De az elképzelés nem csak ezért sántít. Nem minden pénzügyi intézmény részesül ugyanis egyformán az állami támogatással fellendített lakossági ágban megtűrt versenyhiányból, az MNB-nek felrótt magas kamatszintet pedig a költségvetés hiánya kényszerítette ki.

Ráadásul alighanem így sem fog csökkenni a bankok nyereségessége. Amíg nincs verseny, a hitelintézetek egyszerűen csak bevezetnek néhány újabb költségtípust, a pluszadót pedig végül drágább hitel és kisebb betéti kamatok formájában a lakosság fizeti meg.