Tervezés most, régiók később

Kettős feladat elé néznek mostanság a települések, a megyék és a régiók. Túl azon, hogy a Nemzeti fejlesztési terv operatív programjaira - vagyis az Európai Unió strukturális alapjainak a forrásaira - készítik a pályázataikat, ma már legalább a fejlesztési stratégiák és az azokból lebontott projektötletek szintjén tervezniük kell a 2007 és 2013 közötti költségvetési periódusra is. Ennyire előre tekinteni azonban - lévén, hogy az aktuális fejlesztésekkel vannak elfoglalva, és mert stratégiák helyett választási ciklusokban számolnak - a települések sem képesek, nemhogy a ma még a kis túlzással csak a fikciók szintjén működő régiók. Ezekre a régiókra ugyanis sok minden jellemző ma, csak az nem, hogy tervezésiek lennének.

A regionális fejlesztési tanácsok működésének tapasztalatai azt mutatják: a régió szintjén a döntéshozók már nem képesek átlátni a települések gondjait és valós igényeit. A stratégiai tervezés halála éppen a régiókat ma jellemző, paritásos gondolkodás. Hogyan is tudnának fejlesztési célokban, kitörési irányokban megállapodni a régiókat alkotó megyék vezető politikusai, amikor csak azt nézik, hogy nehogy a másik megyének több jusson a közös, régiós kalapból a sajátjukénál?

Lehetne persze komoly kormányzati erőfeszítéseket tenni az elkövetkező egy-másfél évben a működőképes régiók kialakítására és tartalommal való megtöltésére, beleértve egyfajta régiós tudat, regionális gondolkodásmód meghonosítását is - csak éppen nem érdemes. A 2007 és 2013 közötti időszakra szóló fejlesztési stratégiákat ugyanis most kell megalkotni ahhoz, hogy a következő uniós költségvetési időszakban is jelentős regionális fejlesztési forrásokkal számolhasson az ország. Erre pedig ma még a régiók - régióértelmiség, régiós intézmények és regionális szemlélet híján - egészen egyszerűen képtelenek. Alulról építkező, a megyék fejlesztési stratégiájára építő régiós stratégiát alkotni, paritásos alapon, képtelenség. Vagy minden benne lesz, amit a megyék szeretnének - ami a stratégia "felhígulásához", a kitörési irányok túl nagy számához, így a rendelkezésre álló források felaprózódásához vezet -, vagy egyes megyéknek fontos fejlesztési célok maradnak ki belőle. Ez utóbbi pedig - megint csak a megyék között patikamérlegen egyensúlyozó, a megyehatárokon túllátni képtelen gondolkodás miatt - a politika realitásait ismerve elképzelhetetlen.

Rá kellene bízni tehát a megyékre, a települések gondjait, fejlesztési elképzeléseit és igényeit jól ismerő megyei önkormányzatokra e fejlesztési stratégiák megalkotását, azzal a megkötéssel, hogy a megyei stratégiákba illeszkedő, európai uniós programokat projekt alapú konzorciumok formájában együttműködve dolgozhassák ki a megyék.

Ellenkező esetben megint úgy járunk, ahogy néhány évvel ezelőtt. Ha még sokáig tartja a kormányzat bizonytalanságban a megyéket a regionalizmus kérdésében, úgy nem lesz, aki alulról építkezve fejlesztési stratégiákat alkosson. Ebből pedig jó nem sülhet ki, legfeljebb egy 2013-ig szóló, ismét felülről kigondolt, izzadságszagú nemzeti fejlesztési terv. Az pedig nem alapozhatja meg az ország egészének hosszú távú fejlődését. Tervezzünk inkább most, régiókat pedig alkossunk akkor - mondjuk úgy 2008 körül -, amikor a most eltervezett fejlesztések már sínen lesznek, és időnk meg közös politikai akaratunk is lesz az igazi régiók kialakításához.