A vezetőknek vállalniuk kell tetteikért a felelősséget

Amint ilyen esetekben lenni szokott, a vezérigazgató ártatlanságát hangoztatva mondja, hogy semmit sem tudott beosztottjai ténykedéséről. Layhez hasonlóan a vezetők mindig maguknak tulajdonítják a sikert, hiszen mi mással tudnák igazolni a hatalmas fizetésüket, a bukásért azonban - legyen az kereskedelmi vagy bűnügyi - mindig más a felelős. Az amerikai (csakúgy, mint a Parmalat esetében az olasz) bíróságok meghozzák a létező törvények alapján a bűnügyi és polgári peres ítéletet. Az ilyen ügyeknek azonban ezen túlmutató tétjük is van: milyen mértékig kell egy vezérigazgatót felelőssé tenni azért, ami az irányítása alatt történik.

Nyilvánvaló, hogy egyetlen, estenként több százezer dolgozót foglalkoztató nagyvállalat vezérigazgatója sem ismerhet mindent, ami az általa irányított cégnél történik. De ha a nagy ügyekért nem lehet őt felelőssé tenni, akkor kit? Az alattuk lévőknek legalább meghatározatlan, pro forma utasítások szerint kell eljárniuk. Ez azonban gyakorta eredményez olyan légkört, amelyben a vezetők elfogadhatónak tartják, ha súrolják a törvény által szabott határokat, vagy ha hamisítják a cég könyveit. A vezetők felelőssége, hogy megválasszák a beosztottaikat, akikkel szemben kemény kérdésekkel kell számon kérni a felügyeletük alatt végbemenő dolgokat.

Ami igaz az üzleti vezetőkre, kétszeresen igaz az elnökökre és kormányfőkre. Az Egyesült Államokban nemsokára megválasztják azt, aki a következő négy évben vezeti az országot. George W. Bush elnök hivatkozhat arra, hogy a háború előtti Irak tömegpusztító fegyvereiről a CIA által adott tájékoztatás hibás volt. Hangoztathatja továbbá, hogy a parancsnoksága alatt álló sok ezer katona körében nem lehet kizárni az atrocitások, kínzások elkövetését vagy a polgári szabadságjogok megsértését.

Van azonban egy alapvető oka annak, hogy Bush - csakúgy, mint Lay - bűnös, és felelősségre kell vonni. Ahogyan egy vállalati vezetőt meneszteni kell az elkövetett visszaélések miatt, hasonló normákat politikai vezetőktől is meg kell követelni. Bush felelős volt a beosztása alatt dolgozó emberek magatartásáért. Ehelyett a kormányzatának csaknem egészében úgy választott munkatársakat, mint Kenneth Lay. Alelnökének Dick Cheneyt tette meg, aki korábban a Halliburton céget vezette, és akin a vállalatnál a távozása után történteket nem lehet számon kérni, a szaporodó bizonyítékok alapján azonban még az ő igazgatósága alatt is történt visszaélés. Hasonló volt a helyzet az amerikai tőzsdefelügyelet bevezetőjének kinevezésével, ahol Harvey Pitt személyében Bush úgy választott, mintha egy rókát jelölt volna csirkék őrzésére. Pitt lemondását végül közfelháborodás váltotta ki.

Bush maga keresett olyan személyeket, akik Irakról hamis információval látták el, vagy legalábbis maga választotta ki az illetékes részlegek vezetőit. Ő maga jelölte a hadügy- és az igazságügy-minisztert. Ő és az általa pozíciókba helyezett személyek hozták létre a titkolózás légkörét, azt a rendszert, amelyből kiiktatták az információ pontosságának ellenőrzésére szolgáló mechanizmust. Ami pedig a legfontosabb, Bush nem tette fel a kemény kérdéseket, talán azért, mert - hasonlóan az alárendeltjeihez - előre tudta a kívánt válaszokat. Ezzel hozták létre azt a zárt kultúrát, amely áthatolhatatlan volt minden ellentmondásos tény számára, a kultúrát, amelyben a polgári szabadságjogokat rövid úton elintézték, és amelyben egyes személyek mindenféle jogi védelemre méltatlannak minősültek.

Csak ilyen kultúrában - amely aláássa azt az elvet, hogy mindenki vétlen a bűnösségének bizonyításáig - tűnhet el a különbség aközött, mi minősül kínzásnak és mi nem. Az Abu Ghraib börtönben és Guantanamón elkövetett és dokumentált visszaéléseknek nem kellett volna következniük a kormány jogi feljegyzéseiből, ezek az emlékeztetők azonban nagyban növelték annak valószínűségét, hogy a kínzás elfogadhatónak minősül.

Novemberben sok amerikai elutasítja Busht, a gazdaság gyenge teljesítménye vagy az iraki ingovány miatt, mások a környezetvédelmi vagy a költségvetési prioritásai miatt fordulnak el tőle. A Bush elnökségével szemben Amerikában megnyilvánuló ellenállás azonban jóval mélyebb annál, semhogy egyetlen tényezőre vissza lehessen vezetni. Egyre erősebb a felismerés, hogy az ő és a kormányzata által vallott értékek antitézisét képezik mindannak, amiért Amerika hosszú időn keresztül kiállt: a nyílt társadalomért, amelyben a nézetkülönbségeket nyíltan, a polgárjogok tiszteletben tartásával lehetett megvitatni.

A harc, amelyet ezen értékek helyreállításáért ma Amerikában vívnak, ugyanaz, amelyet a földkerekségen sokszor megvívtak. Mind az Egyesült Államokban, mind másutt sok függ ezen küzdelem kimenetelétől, ha másért nem, hát azért, hogy a vezetőinktől ki lehessen kényszeríteni a tetteikért viselt felelősség vállalását.