Barroso veszélyes játszmája
A felszínen látszólag minden Rocco Buttiglione olasz biztos alkalmassága körül forog, megtűzdelve a lett és a holland biztosjelöltek körül tapasztalható, különböző mértékű elégedetlenséggel. De az igazi "nagyvad" persze Buttiglione, végül is az egyik alapító nagy ország jelöltje, ráadásul Berlusconi embere. A leendő bel- és igazságügyi biztos kezdettől rossz médiahátszéllel indult, és megítéltségét néhány sajtónyilatkozatával - például az észak-afrikai befogadóközpontokról - sikerült még tovább rontania.
Pedig a parlamenti meghallgatásából az is látszott, hogy - sok más biztosjelölt társától eltérően - nagyon is mély tudású, koncepciózus, felkészült szakember. Csak éppen személyes meggyőződését tekintve láthatóan nem igazán tud lakatot tenni a szájára, az általa vallott társadalmi, együttélési, viselkedési értékek pedig könnyen szálkává válhatnak a mindezekről másként vélekedők szemében. Mindenesetre talán itt érdemes megjegyezni, hogy az utóbb legnagyobb sajtó- és politikai visszhangot kiváltott szóváltása a homoszexuálisok megítéléséről a háromórás EP-meghallgatás töredék idejét tette csak ki.
Az incidens ettől még beindította a szokásos parlamenti indulatokat és masinériákat, elvezetve a holnapi szavazás előtti helyzethez, amiben azonban a fejlemények már régen túlnőtték a kiváltó okokat. Ma már nem az az igazi kérdés, hogy lehet-e Buttiglionéból bel- és igazságügyi biztos, hanem az, hogy rá tudja-e kényszeríteni az Európai Parlament a portugál bizottsági elnökre az akaratát, avagy sem. És megfordítva: mekkora manőverezési szabadságot tekinthet magáénak Barroso az eurohonatyák testületéhez képest?
Azzal, hogy Martin Schultz - szocialista párti frakcióvezető - bejelentette, az általa elnökölt második legnagyobb EU-pártcsoport kész a bizottság egészét is beáldozni, ha az elnök nem veszi tekintetbe kifogásaikat, a vita immár új, sokkal veszélyesebb vizekre sodródott. (Főként, hogy Barroso mellett viszont egyértelmű határozottsággal a hétből egyelőre csak két frakció állt ki, igaz, közülük az egyik a relatív többséget alkotó néppárti csoport.) A kérdés most már az - és sokak szerint Barroso is erre játszik -, vajon mennyiben képviselik az elutasítást hangoztató parlamenti vezetők az általuk képviselt pártcsoportok egészét?
Schultzék láthatóan azért is verték olyan nagy dobra ellenállásukat, mert politikai tőkenyerés lehetőségét látták-látják benne. Ha Barroso mostani listáját valóban megbuktatnák, azzal nőhet az Európai Parlament politikai hírneve, befolyása. Még jobban láthatóvá válna ténykedése - valami, aminek fájdalmas hiánya annyira tetten érhető volt a legutóbbi EP-választásokat kísérő érdektelenségben. Hogy aztán mindez mennyiben lenne bölcs lépés - politikailag legyengíteni egy olyan bizottsági elnököt, aki minden elődjénél elszántabban készül fellépni az amúgy az Európai Parlament által is sokszor ostorozott tagállami önérdek ellen -, azt mindenkinek magának kell majd felmérnie. Tény, hogy az sem jó, ha a bizottság elnöke túlságosan független akar lenni mindenkitől. De az Európai Parlamentnek is tudatában kell lennie, hogy neki ugyanúgy érdeke a brüsszeli szövetség, mint fordítva.
Viszont a dolog végződhet másként is: tudni lehet, hogy Gerhard Schrödertől José Luis Rodríguez Zappatérón át Gyurcsány Ferencig a legtöbb kormányfő arra kérte országuk EU-honatyáit, ne gördítsenek akadályt a Barroso-bizottság november 1-jei beiktatása elé. És az Európai Unió parlamentjében nem köt a frakciófegyelem. Könnyen megtörténhet, hogy a képviselők kiállnak frakcióvezetőik mögül, bebizonyítva egyúttal, hogy Schultzék fenyegetőzése üres luftballon volt csupán. Aminek viszont utóbb szintén meglehetnek a hosszabb távú következményei.
Szóval nem lényegtelen dráma készül szerdán Strasbourgban. Látványosságát növeli, hogy ezúttal név szerinti szavazás lesz. Színt kell vallani. Aztán ki-ki számba veheti, hogy mennyit nyert ténylegesen is a bolton?
