Búcsú Bolkesteintől

A holland politikus komolyan vette feladatát, nevezetesen, hogy ha az Európai Unió javítani kíván versenyképességén, úgy érdemi és átfogó reformokra van szükség. Reformokra, amelyek egyidejűleg jelentik a korábbiakhoz képest a szabályozás egyszerűsítését és - a piac elmúlt években megrendült bizalmának helyreállítása érdekében - a jelentős mértékű regulációt is.

Társasági jogászként imponálónak tartom, ahogyan az Európai Közösség vállalati jogi szabályozását - az évtizedes stagnálást követően - elindította a modernizáció útján. Nem az ő hibája, hogy a rendeletek, irányelvek elfogadásához megkívánt politikai egyetértésért olykor (mint például a vállalatfelvásárlásról szóló, az idén tavasszal kihirdetett 13. sz. irányelv esetében) aránytalanul nagy árat kellett fizetni. A jövendő magyar jogalkotás számára is nagy jelentőségű az Európai Bizottság 2003 májusában elfogadott cselekvési terve, amely a társasági, cégjogi, számviteli és tőkepiaci szabályozásra kiterjedően felvázolja az elkövetkező évek legfontosabb feladatait. A cselekvési terv - okulva az elmúlt évtizedek kudarcaiból - nem arra irányult, hogy szabályozási azonosságot kényszerítsen a tagállamokra, mintegy "erőnek erejével" felszámolva a nemzeti hagyományokban györekedző sajátosságokat. Ugyanakkor nem hagy kétséget afelől (és ez részben bizonyosan Bolkestein érdeme), hogy ellenez minden olyan, a tagállamok által kialakított megoldást, amely az EU belső piacának egységességét, a tőke mozgásának szabadságát akadályozza.

A néha reménytelennek tűnő, de elszánt küzdelmet jól szemlélteti, hogy Bolkestein még hivatalának utolsó hónapjában is fellépett a nemzeti protekcionizmus ellen. A Németország ellen indított ún. Volkswagen-per precedensértékű lehet az egymással szövetségre lépő szakszervezeti és munkaadói lobbi jövőbeli lehetőségeinek meghatározását illetően. Mint liberális politikus, Bolkestein a tulajdonosi jogok erősítése mellett foglalt állást, legyen szó a részvényesi joggyakorlás feltételeinek javításáról (pl. a közgyűlésen való "virtuális" részvételről, a szavazáshoz szükséges információk biztosításáról) vagy a menedzsmenttel és az ún. független könyvvizsgálóval szembeni jogi elvárások erősítéséről. Az általa irányított jogalkotási projektek jól mutatják, hogy a szabadelvű felfogás a 21. század elején nem pusztán deregulációt jelent, hanem egy olyan szabályozási környezet megteremtését, amely módot ad a végső üzleti kockázatot vállaló részvényesek érdekeinek hatékonyabb védelmére.

A globalizáció körülményei között az Európai Unió hatékony belső piaca elképzelhetetlen az állam (gyakran önkényes, előjogokhoz ragaszkodó) gazdasági szerepvállalása mellett és az állam szabályozási-hatósági (a kiszámítható verseny feltételeit biztosító) szerepvállalása nélkül. Az elmúlt 15 év Magyarországa esetenként épp ellentétes felfogást látszik követni: az állam "üzletel", ahelyett hogy szabályozna, előjogokat oszt, ahelyett hogy az átlátható verseny megsértői ellen venné fel a harcot. A szükséges reformok végrehajtása természetesen nem csak Magyarországon okozhat majd átmeneti nehézséget. Az pedig már az Európai Unió új vezetésén múlik, hogy sikerül-e a Bolkestein-féle elveket hosszú távon is a belső piaci jogalkotás jellemzőjeként megőrizni.