Összeroskadhat-e az Európai Unió a bővítés nyomán?

Csehországban tavaly a költségvetési hiány a GDP 13 százalékára ugrott, ami háromszorosa az 1999-ben mértnek. Bár az adat tartalmazta a banki szféra átszervezésnek egyszeri költségeit, az idei deficit még mindig 6 százalék felett lesz. Lengyelországban a hiány az idén 6 százalék közelébe kúszik, holott 2001-ben még csak 2,9 százalék volt. Magyarországon is növekszik a deficit, amelyet 2001-ben a GDP 4 százalékára vittek le. Málta esetében a megfelelő mutató jelenleg közel van a 10 százalékhoz, ami 4 százalékponttal magasabb, mint 2001-ben volt. Csak a balti államok voltak képesek egészséges fiskális politikai kurzus követésére.

A jelenség sok tekintetben egyáltalán nem meglepő: amint a politikusoknak többé nem kell szembesülniük az EU éves országjelentésével és a csatlakozási folyamatból való kizárás veszélyeivel, a fiskális lanyhaság nyomban kevéssé kockázatos lesz. Ezzel egyidejűleg az euróövezet nagy tagállamainak (nevezetesen Francia- és Németországnak) sincs jogcíme arra, hogy mások fiskális politikáját bírálattal illessék, így jelenleg nincs kényszerítő korlát a kormányok által összehozható költségvetési hiány útjában. A taggá válás után a kényszerítés valójában alkalmazhatatlanná vált, és nehéz lesz ilyen követelmények érvényesítése a belépésre váró további államokkal szemben.

Talán az előbbieknél is meglepőbb a politikai retorzió azon kormányokkal szemben, amelyek mégoly mérsékelt költségvetési szigorral vezették országukat az Európai Unióba. Mindez további hasonlóságot mutat azzal, ami Nyugat-Európában történt az euró bevezetésekor. Romano Prodi kormánya, amely minden ellenkező jóslat dacára be tudta vinni Olaszországot a monetáris unióba, három hónappal később megbukott a választásokon. Hasonlóképpen Cseh-, Lengyel- és Magyarország egyaránt átesett kormányválságon az EU-ba való belépés után.

Közép- és Kelet-Európa egészében az Európai Unió már korántsem olyan népszerű, mint volt korábban. A júniusi európai parlamenti választásokon a részvételi aggasztóan alacsony volt, az arány a Szlovákiában mért 17 százaléktól a magyarországi 38,5 százalékig terjedt. Történetük első európai választásán a térségi részvétel nemcsak a nyugati-európai 45 százalékos aránytól maradt el, hanem az Egyesült Királyságban mérttől is. Az okok kettősek. A csatlakozó államok azt érezték, hogy jelentős fiskális kiigazítást követelnek meg tőlük a belépés joga ellenében. Tekintet nélkül arra, hogy ez a gazdaságpolitika maguknak az érintett országoknak is hosszú távú érdekében állt, rövid távon azonban az adott kurzus politikailag nagy árat követelt.

A kilencvenes évek latin-amerikai liberalizációjának hatását jellemezték akkor az "alkalmazkodási fáradtság" kifejezéssel. Ez az érzés Közép- és Kelet-Európában társult azzal a felismeréssel, hogy az EU végső soron mégsem olyan "jó bolt". Ez utóbbi legláthatóbb jelének a korábbi tagállamok munkaerőpiacának védelmére hozott intézkedések bizonyultak, amellyel távol tartották az új belépők munkavállalóit. Ez a pont azóta is állandóan napirendre kerül a kelet és a nyugat politikusainak találkozóján.

Nem csoda, hogy Közép- és Kelet-Európa szavazói ma úgy érzik, hogy az őket az Európai Unióba bevivő kormányok gyenge alkut kötöttek számukra, amely a nadrágszíjmeghúzást, a munkaerő-piaci korlátozásokat és az uniós szabályozás özönét hozta magával. Az eredmény a kormányokkal való szembehelyezkedés és az EU ügyei iránti közönyösség lett.

Ilyen módon az EU-bővítés ünnepségeinek elmúltával a problémák előre megjósolható halmaza maradt ránk. Itt állunk olyan országok "uniójával", amelyben eltérőek a gazdasági érdekek és amelyben a tagok mindenről nagyon is eltérő nézeteket vallanak, legyen szó akár külpolitikáról, akár munkaerő-piaci politikáról. Az új tagállamok választói körében nagy a kiábrándultság, itt van az alkotmányozási folyamat, amelynek bizonytalan a kimenetele, Brüszszelben pedig folyik tovább a szokásos politikai huzavona a tagországok között, amelyek a lehető legnagyobb hatalom megszerzésére törekszenek.