Túl sok az ismeretlen ismeretlen

A tények szabadságra mentek - jegyezte meg rezignáltan a Washington Post egyik szemleírója a harmadik elnökjelölti vitát kommentálva. George Bush, a hivatalban lévő elnök és demokrata kihívója, John Kerry massachusettsi szenátor azon az arizonai állami egyetemen bonyolította le az elnökválasztási kampány televízión is közvetített záróvitáját, amelyen az idei közgazdasági Nobel-díj egyik jutalmazottja, Edward C. Prescott is tanít. Szelleme azonban nem hatotta át a szócsatát. Mert nem is került (kerülhetett?) sor arra, hogy egyikük vagy mindkettő összefüggően kifejtse, milyen gazdaságpolitikát akar érvényesíteni a következő négy évben, arra pedig végképp nem, hogy milyen döntéshozatali szabályrendszer mentén tartaná ezt elképzelhetőnek, pedig a svéd akadémia méltatása szerint ez lenne a biztosítéka a koncepció távlatosan következetes érvényesítésének.

Az ilyen jelöltvitáknak az az értelmük, hogy a széles választóközönség mintegy vacsoravendégként, testközelből ismerkedjen meg a szóban forgó tisztségre pályázó hölgyekkel, urakkal - inkább urakkal. Hogy dönteni tudjon, melyik kellene neki inkább. Olyan sok és gyakran egymással ellentétes nézet, igény, ízlés, várakozás és tagadás kíséri a jelölteket végig a kampányon, így a tévévitákon is, hogy ember legyen a talpán, aki úgy akar mindezeknek megfelelni, hogy közben a maga integritását is megőrzi. Pontosabban: képes megmondani, mi az, aminek már nem is akar megfelelni. A több évtizedes forgatókönyv szerint az USA-ban az ilyen viták szinte kizárólag belpolitikai, gazdasági kérdések körül forogtak.

A mostani elnökválasztási kampány abban is különös, hogy a három vitából kettő szinte teljes egészében az iraki háborúval és kapcsolt részeivel foglalkozott - mégpedig a résztvevő és a nézők akaratából. S csak a mi időnk szerint csütörtökön hajnalra csúszott szópárbajban kerültek elsősorban terítékre a munka, tanulás, lakhatás, gyógyulás - egyszóval a lét kérdései. De még ide is beszivárgott a terrorizmus elleni harc, a belbiztonság, a fehér ruhás Bin Laden sötét árnyéka. Ez az "Irak mindenütt" hangsúlyeltolódás még nyilván sok politológusnak és szociológusnak ad majd kenyeret; e pillanatban itt megelégedhetünk egy olyan magyarázatfélével, hogy míg a megélhetés különféle bizonytalanságai amerikaiak milliói számára ismerős ismeretlenek, addig a New York-i tornyok lerombolásában testet öltő terrorizmus és ez a furcsa iraki háború már ismeretlen ismeretlenek. Nincs bennük viszonyítási pont, nem találnak fogást rajtuk - ezért kell újra és újra visszatérni rájuk. És talán olyan embert küldenének legszívesebben a Fehér Házba, aki egyszavas és egyértelmű válaszokat ad sete-sután megfogalmazott kérdéseikre. De egyik jelölt sem ilyen. Innen Európából úgy látszik, az amerikaiak számára Bushban nincs garancia arra, hogy nem lesznek újabb megelőző csapások, nem hívódnak szükségszerűen elő újabb ismeretlen kérdések; míg Kerryt nem tartják elég hitelesen háborúellenesnek. Az egyik nem eléggé tűz, a másik nem eléggé víz, miközben a társadalom így is példátlanul megosztott. Minden vita után elmondják az értők, hogy Kerry volt a meggyőzőbb, ennyit-annyit ledolgozott a hátrányából, és mégis egálra áll a két jelölt. A nyári demokrata elnökjelölő gyűlés után szabályszerűen többen részesítették előnyben Kerryt, a szeptemberi republikánus konvenció után Bush került az élre. A vitáknak ténysze-rűen annyi hozadékuk volt, hogy a verseny ismét kiegyenlített lett. Csak épp közben elteltek a hónapok, s november 2-a itt van a nyakunkon. Nem tenne jót az USA presztízsének, ha ismét egy főbírónak kellene megmondania, ki az elnök.