Együtt, vagy sehogy

Bár a megnyilvánulások különböző súlyúak, de jól mutatják a különböző rétegek közötti ellentétek mélyülését. Elsőként említem, hogy a VOSZ elnökének a tudomány napján elmondott szenvedélyes beszéde egyrészt Európában a leggyengébbek közé sorolta a hazai gazdaság versenyképességét, másrészt kizárólag a kormányt és az adórendszert jelölte meg bűnbakként. Nem vitatom a kormány által képviselt gazdaságpolitika gyengéit, de piacgazdaságban a gazdaságpolitika és az adórendszer mindenhatóságát feltételező megítélés enyhén szólva a felelősség áthárításának tűnik és az üzleti szféra felmentését sugallja. Azon túl, hogy a hazai versenyképességre vonatozó megítélés nem felel meg a tényeknek, adórendszerünk nemzetközi összehasonlításban sem mutatkozik kirívónak. De a költségvetés, az adórendszer megítélésénél a nemzetközi összevetés nem a legfontosabb megítélési szempont. Ebben a tekintetben sokkal fontosabb az adott gazdaság adott helyzete, például hogy a tízmilliós népességből csupán közel négymillió a foglalkoztatottak száma, amely Európában valóban a legalacsonyabb közé tartozik. A kialakult elosztási arányok azonban csak fokozatosan és rövid távon nagyon szerény mértékben változtathatók. Ugyanakkor az üzleti szféra számára versenyképes infrastruktúra és a megfelelő képzettségű munkaerő követelése szavakban ugyan tetszetősnek tűnik, de a gyakorlatban szinte kizárják egymást.

Nehezen érthető például a pékek és más szakmai szövetségek egyre gyakrabban megjelenő követelése, hogy az állam vagy emelje az árakat, vagy támogassa a termelés fenntartását, modernizációját, növelve az adott szakma versenyképességét. Másfél évtizeddel a rendszerváltás után, immár EU-tagként jó lenne tudomásul venni, hogy a piacgazdaságban az államnak nem áll módjában például a kenyér árát hatóságilag megállapítani, növelni. A piaci viszonyok között forgalmazandó termékek és az erős versenyben lemaradó szereplők állami támogatással történő életben tartása nemcsak a nemzetgazdaság versenyképességének javulását ássa alá, de a nehezen kiizzadt adópénzek elherdálását is jelenti. Az üzleti szféra egyes szereplői - talán nem indokolatlanul - az adóterhek további csökkentését szorgalmazzák, ugyanakkor mások az életben maradáshoz szükséges állami támogatások növelését, kiterjesztését követelik. A hazai gazdaságpolitika hibája talán éppen az, hogy mindkét igény egyidejű teljesítését próbálja megvalósítani. Az eredmény azonban az, hogy mindkét csoport vesztesnek érzi magát, a gazdaság fejlődése pedig a lehetségesnél jóval kisebb.

Végül példaként az egészségügyi szektorban megfogalmazott követelésekre utalnék, amely az ágazatból kivont 1500 milliárd forint mielőbbi pótlását, és öt éven belül az EU-szintű bérszínvonal elérését fogalmazza meg. Ez utóbbi követelésről kár szót ejteni, mert ha a gazdaságunk EU-átlaghoz való felzárkózása több évtizedes folyamat, akkor az egészségügy bérei, illetve forrásai sem érhetik el sokkal korábban az EU-szintet. Érdekes módon a követelések nem jelzik, hogy az egészségügy szolgáltatásai mikor fogják elérni az uniós átlagot. Számomra külön rejtély, hogy az egészségügyből kivont 1500 milliárd forint mit jelent, s hogy mi ennek a közgazdasági tartalma. Ilyen alapon például a mezőgazdaságból az elmúlt évtizedekben több ezer milliárd forint kivonására került sor, de ebből nem következik, hogy ezen összeget vissza kellene pumpálni az agrárszektorba.

Az említett példák csak arra szolgáltak, hogy érzékeltessem, az önmagukban esetleg indokoltnak és méltányosnak tűnő törekvések és igények súlyos ellentmondásokat hordoznak. A megszívlelendő tanulságok pedig meglehetősen közhelyszerűek: egyrészt mindenkinek a saját területén kellene a kibontakozáshoz szükséges lépéseket megtennie, másrészt a különböző területeken jelentkező gondokat mások rovására, mások ellenében megoldani tartósan nem lehet, s végül hogy az igényeket a méltányosság és a lehetőségek alapján kell és lehet kielégíteni, de a legfontosabb mégiscsak az, hogy az elosztandó javak megteremtését növeljük, és hogy az ehhez szükséges társadalmi egyetértés minimumát mindenki magáévá tegye.