Az újabb ötéves bel- és igazságügyi együttműködési programról volna szó, ami egy sor forradalmi változást készül bevezetni vagy konszolidálni. E sorok írója nyolc-tíz évvel ezelőtt még jelen lehetett olyan brüsszeli sajtóértekezleteken, amelyeken egyes tagországbeli politikusok hagymázas lázálomnak tartottak minden olyan elképzelést, amelyek belügyi területen vetítettek volna előre közösségi szintű politikaformálást. Lépten-nyomon ismételgették: a belügyek a nemzeti szuverenitás olyan "intim" területeit jelentik, amelyeknél akárcsak a kártyák drasztikusabb felfedése sem igazán képzelhető el. Hát még a paklin való osztozás?

A maximum, ameddig készek voltak elmenni, hogy létrejöjjön az integráció "harmadik (bel- és igazságügyi) lába". Ami azonban nem jelent(het)ett mást, mint hogy a belügyi dossziék nemzeti formálásáért felelős miniszterek időnként közösen is asztalhoz ültek, és együtt áttekintettek bizonyos ügyeket. De az Európai Bizottságnak kezdeményezési joga nem volt, ha dönteni próbáltak valamiről, csakis egyhangú szavazás jöhetett szóba, a nemzetek feletti Európai Bíróság vagy Európai Parlament bevonása a folyamatokba pedig végképp fel sem merülhetett. Cserébe nem is nagyon született területen jóformán semmilyen érdemi döntés az 1997-es amszterdami szerződés előtt.

Aztán az elmúlt hét év akkora változást hozott, amibe mára már gond nélkül belefér a múlt heti csúcs új, ötéves ("hágai?") programja. Ami már nem kevesebbet helyez kilátásba, mint a döntéshozásban a vétójog feladását a határvédelmi, vízum- és menekültügyi témák nagy részénél. Már 2007-től a belső határok teljes eltűnését helyezi kilátásba Európa 23 állama között. Közös (EU) "határőrizeti alapról" beszél meg nemzeti határőrizeti szakértők gyorsan mozgósítható csoportjainak létrehozásáról a külső határok védelmére. 2010-től pedig közös menekültügyi rendszer létrehozására vállal kötelezettséget. Igazságszolgáltatásban a nemzeti bíróságok, ügyészségek együttműködési hálózatának erősödését, a határokon átnyúló ügykezelés egyszerűsítését, a bírósági döntések kölcsönös elismerésének a gyakorlatát, ha éppen nem magának a (nemzeti) joganyagoknak a közelítését programozza. A bűnüldözési információk rendőrségek közötti megosztása - csakúgy, mint az "érzékeny" (hírszerzői) értesüléseken való osztozás - napi gyakorlat kell hogy legyen. És messze még a sor vége.

Csupa olyan törekvés, amelyeket a napi élet fokozatos felismerései tettek egymás után sürgetővé. Végül is közös gazdasági érdek, ha gyorsul, egyszerűbbé válik az áruk és személyek mozgása egyik országból a másikba - azaz ha felszámolják a belső határokat. De ha nyitott a határ, többé aligha van értelme tagországonként eltérő vízumpolitikát folytatni, vagy eltérő feltételek alapján kezelni a menekülteket. Cserébe az egymásnál könnyebben letelepedő EU-állampolgárnak óhatatlanul adódhatnak határokon átnyúló, többnemzetiségű peres ügyei, tartásdíjtól az örökösödési vitákig. Megkerülhetetlen, hogy ezek kezeléséhez is határokon átnyúló megközelítésből kezdjenek. Arról már akár beszélni sem kell, hogy a nyitott határ a bűnözőnek is szabadabb mozgáslehetőséget kínál, egyre reménytelenebbé téve a kizárólag nemzetállami eszközökre támaszkodó bűnüldözést. Végül jött New York 2001 szeptembere, majd az idén tavasszal a madridi merénylet, és a közbiztonsági egymásrautaltság még egyértelműbb lett.

Szóval eltelt öt év, és a korábban érinthetetlennek számító bel- és igazságügyek időközben nemhogy nagyon is érinthetőkké lettek, hanem egyenesen napi igényként merült fel egyre nagyobb részüknél a közösen történő ügykezelés. Más szóval: miután nem is régen még ez tűnt az egyik olyan területnek, ahol a hajdani közös piacból kinőtt integrációs játék úgymond elérte "növekedése határait", mára éppen hogy ez kezd az integrációs folyamat egyik - saját jogán és okán erősödő - tartópillérévé válni. Valós példát mutatva arra, amikor nem az integrációs szándék akarja megerőszakolni a mindennapok valóságát, hanem az utóbbi teheti indokolttá és szükségessé az integrációt. Ténylegesen is.