A globális olajárak valamikor a nyár közepén lépték át a hordónkénti 40 dolláros árszintet, azóta pedig az 50-60 dolláros sáv közepéig kúsztak. Reálértéken számolva azonban a mai árak még mindig csak kétharmadát képviselik az iráni forradalom idején, 1979-ben elért csúcsszintnek, a határidős jegyzésekben megfogalmazódó várakozások szerint pedig a jegyzések visszaesnek, és valahol a hordónkénti 40 dolláros szint körül fognak megállapodni.

A magas olajárak itt vannak, és maradnak - hangoztatja Allen Sinai amerikai elemző, aki úgy véli, hogy a jelenség "levon a gazdasági növekedés rátájából, miközben felhajtja a maginflációt". Sinai szerint a magas olajárak képviselik a legnagyobb kockázatot a részvénypiaci buborék 2000-2001-es kipukkadása óta. Véleményével Sinai aligha van egyedül. Ha az olajárak a hordónkénti 40 dolláros szintre állnak be, akkor a rövid távú, globális növekedési kilátásokra várhatóan csak elenyésző hatásuk lesz. Ha azonban a jegyzések 60 dollárra emelkednek, és ott is maradnak, akkor számítani kell arra, hogy az éves növekedési előrejelzések ennek folytán egy százalékponttal mérséklődnek.

A magas olajárak a termelékenység hosszú távú növekedésének fékezésével is fenyegetnek. A magas - és erősen ingadozó - olajárak miatt a vállalkozások a beruházásaik során nem annyira a hatékonyság növelésére, mint inkább az energiafelhasználás rugalmasságának megteremtésére törekszenek. A barrelenkénti 40 dolláros olajár esetén a hosszú távú, lehetséges globális kibocsátás növekedése évente 0,1 százalékkal lassulna, ha azonban a jegyzések 60 dollár körüli szintre állnak be, akkor 0,3 százalékkal.

A legtöbb globális sokkhatás idején a központi bankok lépéseket tesznek a következmények ellensúlyozására. Amikor a befektetők óvatosabbá válnak, akkor számítani lehet a Federal Reserve, az Európai Központi Bank, a Bank of England és mások kamatcsökkentésére, hogy az üzleti mutatók vonzóbbá váljanak. Ha pedig a fogyasztókat elkapja a vásárlási láz, akkor jegybanki kamatemelésre kell számítani, például az építési kedv lehűtése végett, hogy erőforrások felszabadításával megelőzhető legyen a hiány által gerjesztett infláció.

Ez a gazdasági logika azonban nem érvényesül az olajárak emelkedése idején. Az olajdrágulás szemlátomást úgy hat, mint ha adót vetnének ki az üzleti tevékenységre, amivel egyúttal nyomást fejtenek ki az össz-keresletre, miközben - mind közvetlen, mind közvetett hatásként - gyorsul az infláció.

A központi bankok a kereslet gyengülésére a kamatok csökkentésével, a vártnál nagyobb inflációra pedig kamatemeléssel válaszolnak. Mivel azonban az olajárak emelkedése egyszerre csökkenti a keresletet és erősíti az inflációt, ezért a központi bankok most semmit sem - vagy nagyon keveset - fognak tenni. A magas olajárak hatása ezért anélkül járja át a gazdaságot, hogy azt a jegybankok az áramlattal szemben mérsékelnék.

Ha hosszú távot fogunk át a tekintetünkkel, akkor már nem olyan egyértelmű, hogy a magas olajárak ártanak a világgazdaság egészének. Ha például az energiahordozó bizonyos adók kivetése nyomán drágulna, és a pénzt visszaadnák az olajfelhasználóknak, akkor az egyértelműen jó lenne. Abban biztosak lehetünk, hogy a legtöbb adó súlyos "többletterhet" jelent, aminek a költsége lényegesen nagyobb, mint a beszedett összeg, mégpedig a nagy számban érintett adófizető kibúvási kísérlete miatt. Az olaj ilyetén módon való megadóztatása azonban nem járna többletteherrel, ellenkezőleg, többlethasznot hozna. A jobb energiahatékonyságú közlekedési módokra való átállással csökkenne a közutak zsúfoltsága, az üzemanyag-takarékosság folytán mérséklődne a környezeti terhelés, ezen túlmenően élénkülnének az alternatív energiaforrások bevonását célzó kutatások, amelyekre oly nagy szükség lenne az éghajlatváltozás problémájának kezelésében.

Egy jól megtervezett olajadóval mérsékelni lehetne az adott energiahordozó iránti keresletet, csökkentve az esetleges profitesőt azok számára, akik a készletek feletti földterületet birtokolják vagy uralják. Alig több mint egy évtizede Bill Clinton elnök első pénzügyminisztere, Lloyd Bentsen éppen ezt akarta elérni, amikor a felhasznált fűtőérték alapján számolt adót (BTU tax) akart felhasználni az amerikai fiskális hiány megszüntetésére.

A tervet akkor a republikánus párt és az American Petroleum Institute elsüllyesztette. Egy évtized múltán itt van a magas olajár, amely azonban nem egy - akár Amerikában, akár másutt - jól megtervezett adó következménye. Az eredmény az, hogy az árrobbanás profitözönnel árasztja el a lelőhelyek tulajdonosait, ahelyett, hogy a fogyasztó államok pénzügyeinek szanálását segítené elő.