Másodrendű frissesség

Ami a kedvezményes honosítással szerezhető magyar állampolgárság "másmilyenségéről" szóló politikusi csűrés-csavarásokat illeti, leginkább az Andrej Fokics tokhalaira vonatkozó emlékezetes wolandi megjegyzés jut szembe Bulgakov Mester és Margaritájából: "Másodrendű frissesség, ilyen nincs! Frissesség csak egyféle létezik, elsőrendű, és ez egyben az utolsó is. Ha a hal másodrendű frissességű, az azt jelenti, hogy büdös, romlott." Vagyis azok közé tartozom, akik határozottan elutasítják a polgárok ilyen típusú diszkriminációját, ha az állampolgárságról van szó. Arról most nem is kívánok szólni, hogy például az MVSZ által elképzelt "külhoni útlevél" mennyire nem kompatibilis a schengeni rendszerrel, illetve általában az etnikai alapú állampolgárság az európai uniós normákkal.

Bár ma bizonyos körökben rendkívül divatos azt is állítani, hogy kedvezményes honosítással szerezhető magyar állampolgárság nem pénzkérdés, azért lássuk be, aligha valószínű, hogy a teljes értékű állampolgárságot megszerző új honfitársainkkal szembeni kötelezettségvállalásait (például a közoktatás, az egészségügy és a nyugdíj terén) a magyar állam képes lenne rövid távon kigazdálkodni. Különösen nem egy olyan időszakban, amikor éppen az állampolgárság könnyített megszerzését igenlő politikai tábor beszél nap mint nap tömegesen elszegényedő és szociálisan nélkülöző magyar társadalomról. Ami pedig az MVSZ elnökének azt a minapi - megnyugtatásnak szánt - megjegyzését illeti, hogy a referendum sikere esetén "a magyar gazdaság négymillió képzett, érettségizett, potenciális munkaerőt kapna", ezzel lényegében magam is egyetértek. Persze két apró megjegyzéssel. Egyrészt, hogy a "potenciális munkaerő" kifejezést a magam földhözragadt fogalomtárában leginkább tényleges munkanélküliként szerepeltetem, másrészt, hogy abban azért nem lennék biztos, hogy a nyugati magyarság "képzett, érettségizett, potenciális" munkavállalói számára - ti. másként nem jön össze a négymillió - a hazai hiányszakmák réseinek betömése lenne karrierjük csúcsa.

Leginkább mégis az zavar a decemberi népszavazás kapcsán, hogy a magyarországi és határon túli magyar politikai elit megint nem arról beszél, amiről igazán kellene. Nevezetesen nem arról vitatkozik, s nem arról kérdez meg bennünket, hogy a határon túli magyarság boldogulását perspektivikusan a környező országokban élő magyarság Magyarországra való áttelepülése, avagy szülőföldjükön való megtartásuk és támogatásuk révén látja/látjuk-e biztosítottnak. Pedig ez az alapkérdés már régóta (azóta legalábbis, amióta a határok még oly békés megváltoztatásának lehetősége is lekerült a napirendről), s az erre adott válasz függvényében kellett volna és kell kialakítani a határon túli magyarsággal kapcsolatos hazai politikát. És a referendum előtti nagy össznépi tanácstalanságot látva, itt most a "kellett volnán" van az igazi hangsúly. Mert egy ilyen döntést nem lehet egy hónap alatt meghozni, egy fel nem tett kérdésre egyszerűen nem lehet jó választ adni. Azaz lehet, de akkor felelőtlenné és komolytalanná válik a dolog s mi magunk is.

Ne legyenek illúzióink, ha a magyar állampolgárságról szóló december 5-i ügydöntő népszavazáson igennel szavazunk, azzal azt mondjuk ki, hogy a környező országokban elő magyarság jövőbeni boldogulását nem szülőföldjükön való megtartásuk és támogatásuk révén látjuk biztosítottnak. És számomra tulajdonképpen ez is elfogadható. Csak akkor ne álságos vitákkal töltsük az időnket, hanem azzal, hogy az új honfitársainkkal szembeni kötelezettségvállalásainkat minél gyorsabban teljesíteni tudjuk majd. Vagyis lakásépítéssel, kórházaink és egészségügyi intézményeink bővítésével, nyugdíjrendszerünk és költségvetésünk reformjával. Annál is inkább ezzel kellene foglalkoznunk, mert bólintásunk valószínűleg párját ritkító támogatást találna a környező országok többségi nemzeteinek azon rétegei között, akik régóta szintén ilyen megoldásban gondolkodnak.