Nyugat-Európa hosszan tartó hanyatlása?

A jelenlegi bölcselet azt tartja, hogy a németekét kétszeresen meghaladó francia növekedés mögött nem áll más, mint az ottani fogyasztók azon reakciója, amelylyel túltették magukat a szociális reformok miatti aggodalmakon. Amint a francia pénzügyminiszter, Nicolas Sarkozy elhatározta, hogy kilép a kormányból, és elkezdi az elnökségért folytatott kampányt, a hivatalban lévő államfő feladott minden olyan reformtervet, amely elidegenítené a választókat. Emiatt az egészségügyi reformnak vagy egy akár csak részleges nyugdíjreformnak éveket kell várnia. Ezzel egyidejűleg a szakszervezetek a szokásos hangos tiltakozással fogadták a növekedés gyorsítását célzó reformterveket, amelyeket a korábbi IMF-főnök, Michel Camdessus által vezetett munkacsoport terjesztett elő. A Fehér könyv formájában nyilvánosságra hozott, észszerű javaslatok rövidesen az elfelejtett jó szándékok újabb példáját fogják adni. Franciaországban tehát minden a szokásos mederben halad tovább.

Németországban ezzel szemben - a befolyásos Die Welt közelmúltban közzétett felmérése szerint - a háztartásokban komorabb hangulat uralkodik: a legtöbben visszafogják az utazásaikat, ami nyilvánvalóan nem jelenti azt, hogy többet fognak dolgozni, egyszerűen csak otthon töltik a sokhetes fizetett szabadságukat, és elhalasztják a drágább tételek beszerzését. Miért? Azért, mert aggasztja őket a nyugdíjreformról, az egészségügy átalakításáról és a munkanélküli-segély feltételeinek megváltoztatásáról folyó szóbeszéd. A biztonság kedvéért meg kell jegyezni, hogy a hangulatuk hamarosan derűsebbre fordulhat: Schröder kancellár maga is újraválasztására készül. Talán még esélye is lenne a győzelemre, amint a pártja, az SPD kezd magához térni a közvélemény megítélésében. Ennek megfelelően a reformok továbbvitelének szükségessége és az erre való utalás eltűnt a beszédeiből. Következésképpen, talán a németek fogyasztásában is elkezdődhet a régóta várt fordulat.

Olaszországban Silvio Berlusconi miniszterelnök három és fél évet várt, mielőtt elhatározta, hogy teljesíti a legfontosabb, az adók csökkentésére vonatozó választási ígéretét. Valódi adócsökkentés azonban egyúttal kiadáscsökkentést is jelent, amellyel - tekintettel az alig egy év múlva esedékes választásokra - elkésett. A kiadáscsökkentés miatti szavazatvesztéstől tartva Berlusconi a GDP 0,3 százalékánál kisebb adócsökkentést indítványoz, amelyet ráadásul másutt alkalmazandó adóemelésekkel kíván ellensúlyozni. Ha a németek deprimáltak, akkor az olaszok kómában vannak.

Ezekből a tapasztalatokból leszűrhető egy tanulság. Az európaiak nem akarnak igazából reformokat, és a politikusok ennek nagyon is tudatában vannak. Másképpen fogalmazva, a speciális érdekcsoportok oly mértékben megerősödtek és beásták magukat, hogy bármely reformkísérlet azonnal egy hatalmas lobbit hív ki maga ellen. Emiatt a kampánykörúton lévő politikusok a lehetetlent ígérik: olyan reformokat helyeznek kilátásba, amelyek azonnali prosperitást okoznak, bármilyen hátrány nélkül. Ha pedig - micsoda meglepetés! - kiderül, hogy ez lehetetlen, egyszer és mindenkorra felhagynak a reformokkal. Eközben óriási károkat okoznak az európaiaknak, akik már oly mértékben tartanak a reformoktól, hogy azok puszta lehetőségétől rémületbe esnek.

A szerkezeti reformokról való szóbeszéd és a valódi akciók hiánya két problémát vet fel. Először is aggodalmat vált ki a fogyasztók körében és nyomottá teszi a keresletet. Másodszor, időt hagy a reformellenes lobbik megszerveződésére.

Egy politikailag sikeresebb terv "big bang" megközelítést feltételezne. A választások után gyorsan érvénybe kellene léptetni a reformok széles körét, amivel meg lehetne törni a speciális érdekcsoportokat, emellett elég idő maradna arra, hogy a választók megérezzék az intézkedésekből adódó előnyöket. Ha a fogyasztók látnák a piaci dereguláció eredményeit, akkor talán kárpótolva éreznék magukat azért, hogy tovább kell dolgozniuk a nyugdíjukért. A horizonton azonban nem látszik olyan európai politikus, aki hajlana ilyen megközelítésre.

Vajon azt jelenti-e ez, hogy Európa - vagy legalábbis a kontinentális Nyugat-Európa - sorsa megpecsételődött? Nem szükségszerűen. Francia-, Német- és Olaszország gazdag állam. Akár reformok nélkül is képesek még évekig fenntartani egy civilizált életformát. Bizonyos, hogy eközben esetleg viszonylagosan szegényebbekké válnak más, gyorsabban növekvő gazdaságokhoz viszonyítva. Végső soron azonban Argentínában is egy évszázadnyi hibás igazgatásra volt szükség ahhoz, hogy az egy főre eső jövedelem tekintetében a világ élmezőnyéből a mostani, viszonylagos szegénység állapotába jusson.