Lehet tehát számolni a zsetonokat: ki mit nyert, ki mit veszített? Megérte-e az egész cécó három héttel ezelőtt? Megérte-e újabb hetekkel nyújtani a régi és az új bizottság közötti váltást (amit ezúttal még a felújított székházba való költözés nyűge is terhelt), immár negyedévre terebélyesítve a két bizottság közötti senki- és semmiföldjét? Érdemes volt-e Kovácsból adóügyi biztost csinálni addigra, mire szavai szerint megtanulta az energetikát, mi több: kitűnő szakembergárdát is gyűjtött maga köré?! (Hogy aztán egy lett politikusból legyen energiaügyi biztos, akinek jó eséllyel még nagyon sokáig kell majd küzdenie a nagy - például orosz és ukrán - tárgyalópartnerek valószínűleg alig bújtatott lekezelésével?)

De mindenekelőtt: érdemes volt-e Barrosónak összerúgnia a port azzal az Európai Parlamenttel, amelyet júliusi megválasztása idején még potenciális stratégiai szövetségeseként emlegetett? És megfordítva: érdemes volt-e megalázni azt a Barrosót, aki (a háta mögött álló bizottsággal) jószerével az egyetlen érdemi szövetségese lehet az Európai Parlamentnek a tagországok önzéseivel szemben, a hétköznapi jogalkotás folyamatában?

Megérte-e? Minden jel szerint: igen!

Éppen a felfordulás megtörténte a bizonyíték: a tanulópénz megfizetésére a játszma egynémely résztvevőinek szükségük volt ahhoz, hogy a jövőben talán tényleg jól tegyék a dolgukat. Kezdve mindenekelőtt magával Barrosóval. Valóban mondta ő, hogy ötéves bizottsági elnöksége alatt mindenekelőtt a parlamentre akar majd támaszkodni. De rögtön az első kritikus vizsgán hátat fordított neki: csak a frakcióvezetőkkel érintkezett, a tényleges parlamenti közhangulatról mit sem tudott, az eredeti EP-észrevételekre érdemben nem reagált, erőteljesen lobbizott viszont egyes fővárosokban, hogy hajdani kollégái regulázzák meg rebellióra hajló EP-képviselőiket. Olyan hiba volt ez, ami kis híján a székébe, de mindenképpen egy hónapnyi idő- és csak sok-sok hónap alatt kiheverhető presztízsveszteségébe került végül. Hogy ilyen hibába többé ne essen - például amikor jelentős EU-jogszabályalkotás sikerre vitele a tét -, arra mindez valószínűleg jó leckéül szolgált.

Sejthetően jól jön még ez a kis incidens másoknak is. Nem hagyva ki közülük az új magyar biztost sem. Egészen biztos, hogy Kovács Lászlót nagyon sok ember "brífelte" már az Európai Parlament egyedi szerepéről, atmoszférájáról csakúgy, mint a biztosi munkával járó követelmények sajátosságáról. De hiába, az elmúlt évtizedeket oly masszívan mindettől távol, valami egészen másban töltötte el, hogy jó eséllyel még hónapokat, ha ugyan nem éveket igényelt volna, amíg tényleg annyira rájön a dolgok ízére, mint így, ezzel a sokkoló megtapasztalással.

És végül: igenis jól jött a "cécó" az EU-ügy egésze szempontjából is. Szerencsére senki nem győzte túl magát: végül is a tagországok megúszták két cserével, az EP meg megúszta azt, hogy esetleg egy sincs (és mindenféle ronda politikai válságok provokálásába kényszerül ezáltal). Barrosónak sem kell azt mondania, hogy az első füttyszóra minden követelésnek behódolt: nem, csupán úgy a felének-harmadának. Mindenki engedett, és mindenki nyert (maga Barroso is, mert például Franco Frattini biztosjelölt láthatóan az első pillanattól kezdve sokkal otthonosabban mozgott "európai magasságokban", mint "előde", Rocco Buttiglione).

De nyert az "ügy" még a dolog botrányszagával is. Így ugyanis néhány napig-hétig tényleg odafigyelt rá az európai sajtó, sőt, egy picit még az európai közvélemény egy része is. Igazi "EU-ügy" volt. Igaz, részben ugyan negatív, de híres filmszínészektől tudjuk, a lényeg nem az, hogy mit ír a sajtó, hanem az, hogy írjon! Valami olyasmi történt, ami - ha tavasszal történik - biztos legalább 10 százalékkal dobott volna a nyári EP-választások részvételi statisztikáin.

Ez persze nem jelenti azt, hogy vissza kéne kívánni, vagy újabb hasonlóra kéne vágyakozni. Az ilyesmiben is kell a mérték. De tanulsága sem vész majd kárba. És akkor most - kezdődhet a munka!