BÉT logóÁrfolyamok: 15 perccel késleltetett adatok

Európa amerikai fejfájása

Midőn "Condi" Rice amerikai külügyminiszter szerdai - no meg főnöke, George Bush két múlva esedékes - brüsszeli látogatása kapcsán mindenki igyekszik leltárt készíteni az EU-amerikai viszonyról, a végső szaldó általában három fontos dolgot mutat.
2005.02.08., kedd 00:00

Az egyik, hogy bár Amerika és Európa a végső lényeget tekintve továbbra is egyet akar - demokráciát, piacgazdaságot, prosperitást és biztonságot -, ám lassan már oly mértékig eltérő módszerekkel próbálják mindezt szolgálni, hogy alig férnek meg a közös talapzaton. Másik:

Európa ugyanúgy nem engedheti meg, hogy elengedje Amerika kezét - mert sok mindenhez egymagában mindig is kevés lesz -, miként ezzel párhuzamosan saját lábon állása, gazdasági, védelmi képességei erősítése is létérdeke. Végül pedig: Európának azért is fájdalmas szembesülni amerikai dilemmáival, mert önmaga meghasonlottságát is látja bennük.

Ténykérdés, hogy alig van ma olyan fontos terület, amelyben Európa és Amerika azonos felfogást vallana. Amerika számára érthetetlen, miért vonakodik az EU Törökország befogadásától, amikor a polgári demokráciák jövőjének kulcsa az energiaellátásban és a szélsőséges iszlám mozgalmak feltartóztatásában van, aminek szavatolásában döntő szerepe lehet, hogy Ankara milyen utat választ. Európa számára viszont az érthetetlen, hogy Amerika nem látja: az EU nem egysze-

rűen egy újabb nemzetközi szerződés - mint a NATO -, hanem a nemzeti szuverenitás megosztásának folyamata, amelyben minden tagállam a többiek nemzeti életét is befolyásolni tudó döntéshozó (már-már "államalkotó") társ.

Amerika nem érti, hogy New York, Washington és Madrid után hogyan maradhat még kétség az iránt, hogy a demokráciák a saját temetésükre készülnek, ha nem hajlandók kitépni a potenciális fenyegetés gyökerét, és főként csak védekezésről beszélnek. Cserébe Európa láthatóan képtelen Amerikával megértetni, hogy amikor országaiban törökök és arabok milliói élnek - akikre pedig szüksége van, mert elöregedő lakossága képtelen újratermelni a társadalmak eltartásához elegendő munkaerőt -, akkor e tömegek önmaga ellen hangolása számára végzetes következményeket vetítene előre.

Amerika nevetségesnek tartja, hogy Európa úgy akar versenyképességet növelni, hogy például eurómilliárdokat költ olyan agrártevékenységre, amelyeknek semmi gazdasági racionalitása nincs. Európát viszont irritálja, hogy "európai modelljét" pocsékolásnak tartják a tengerentúlon, nem pedig történelmileg kialakult életformának. Ami nélkül "egyetlen búzamező terülne el Le Havre-tól Párizsig" (hogy Alain Juppét idézzük), ami gazdaságilag lehet racionális, csak éppen évszázadok alatt kialakult települések, közösségek, kultúrák és környezetek pusztulnának el általa.

Megannyi konfliktusforrás. A végső érdek mégis az, hogy szót értsenek. Mert a biztonság, a felnövekvő (kínai, indiai vagy brazil méretű) konkurencia, a globális környezeti kihívás nem engedi meg, hogy ezek kezelése helyett még egymással is végletesen szemben álljanak.

És akkor még nem szóltunk az ennél is árnyaltabb további megfontolásokról. Arról, hogy bár sok európai ország őszinte híve az "európai modellnek", de azért azt sem szeretnék, ha az EU kizárólag német-francia (vagy éppen brüsszeli!) játéktér lenne, és jónak tartják az amerikai ellensúly jelenlétét a képletben. Más kérdés, hogy abban már súlyos nézetkülönbségek vannak, ki milyen mértékben tartja kívánatosnak az amerikai szerepet. Kezdve a már-már főként Amerika felé forduló lengyelekkel - hogy a britekről ne is beszéljünk -, el egészen azokig, akik a leendő EU-alkotmány ratifikálását is azzal vélik keresztülvihetőnek, hogy ellenkező esetben óhatatlanná válhat az amerikai világuralom.

Mindezen háttérrel jön tehát napokon belül "békülni" Európába az amerikai elnök, beletörődve még abba is, hogy ezúttal ne csak a NATO-t látogassa meg, hanem az EU-intézményeket is felkeresse. Gesztusát az európai vezetők a hírek szerint azzal készülnek majd viszonozni, hogy kerülni fogják a piszkálódást Washingtonnal. A mostani találkozó fő motívumai a "szükségünk van egymásra" jegyében komponálódnak. Ami persze továbbra sem zárja ki, hogy az előadás után ki-ki tovább játssza majd a saját műsorát is. Ahogyan Bernard Shaw is mondta: a házasságokban többnyire két olyan embert zárnak közös szobába, akik közül az egyik csak nyitott, a másik csak csukott ablak mellett tud aludni? Mégis szükségük van egymásra?



A szerző további cikkei

Vélemény cikkek

Továbbiak

Címoldalról ajánljuk

Tovább a címoldalra

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.