"Európai uniós béke" - az országon belül is?

A Balkán példája közismert: a harcok elfojtása után mindeddig nem kis részt a reménybeli, majdani EU-integráció jövőképe is fontos szempont volt az újabb konfliktusok elkerülésénél, elfojtásánál. Miként bizonyosan szerepe volt ugyanennek mondjuk a szlovákiai meg a romániai kisebbségpolitika - fogalmazzunk így - viszonylag rugalmasabbá, nyitottabbá válásában is.

Néhány hónap óta azonban az új tagállamokban - mert nem csak magyar jelenségről van szó - egyfajta tanulási folyamat látszik kibontakozni abban is, hogy az uniós viszonylatban fennálló nemzeti érdekek alapján - részterületeken - az EU immár helyi "belpolitikai békekötésre" is ösztönző erővel bírhat.

A dolog voltaképpen már az alkotmányos szerződés vitáinál elkezdődött, midőn különösen a dokumentumot előkészítő konvent munkájában a különböző pártokhoz tartozó delegációk láthatóan igyekeztek egy hangon beszélni. A konvent és az alkotmány azonban egyszeri, kivételes alkalom volt, míg az Európai Unió életének vannak olyan megkerülhetetlen adottságai, amelyek évekre előre kiszámítható módon bekövetkeznek, és ami még ennél is fontosabb, eldöntésük után sok évre szólóak kihatásaikban is. Sok évre, alkalmasint többre, mint amennyire egy-egy kormány mandátuma szól. Valami, ami szükségszerűen felelősebb megfontolásra késztet szereplőket kormánysáncokon belül és kívül egyaránt.

A leglátványosabb tétel ebben a képletben a 2007 utáni új, közös, hétéves pénzügyi terv kihordása. Amelyért hivatalból most a kormánypálcát tartó koalíció alkudozik - jóllehet bizonyos fokig parlamenti beszámolási kötelezettsége mellett -, ám arra már nincs garancia, hogy a végül megszülető eredmény gyümölcse (vagy átka) csak az ő életére lesz hatással. Úgy kell tehát beszélnie, hogy a lehetséges végső megállapodás bármilyen koalíció - praktikusan: a magyar nemzetgazdaság - érdekeit szolgálni tudja.

Még jellemzőbb példa az elmaradott térségek, régiók felzárkóztatását célzó EU-s kohéziós politika játékszabályainak, a (támogatási alapokat alkalmasint évtizedes távlatban beprogramozó) felhasználási terveknek az esete. A tét óriási: 2007-2013 között például évente mintegy 700-800 milliárd forintnyi térítésmentes közösségi támogatás lesz ilyen célokra megpályázható. Méghozzá úgy, hogy itt nincs szó versenyeztetésről: itt nem áll fenn az a veszély, hogy "ha a csehek jobb pályázatot írnak, akkor elviszik a pénzt". Ez a keret - vagy az ehhez hasonló, amennyit végül az új hétéves büdzsében majd elfogadnak - kizárólag Magyarország számára lesz megpántlikázva. Ha minden programja, projektje életképes, és ha a szükséges mértékben társfinanszírozni is tud, akkor akár a teljes keretet felhasználhatja. De erre csak akkor van esély, ha a keretek, a tervezetek sok-sok évre előre, azaz - már megint - alkalmasint kormánymandátumokon túlnyúló időtartamra, időben elkészülnek. És még inkább: ha nincsenek évente - de még négyévente sem - meredek irányváltások a felhasználási célokban, a feltételrendszerekben.

A néhány héttel ezelőtti politikai - pártvezetői - szintű egyeztetés a koalíció és az ellenzék között éppen e kérdésekről mindennek felismerését látszik mutatni. Miként vélelmezhetően ugyanerre utaló folytatás volt, ahogy ugyanez a múlt héten immár szakértői szinten is megismétlődött. Csak bízni lehet abban, hogy most nem és a jövőben sem az egymás rovására való térnyerés, hanem a mindenki számára azonos közösségi adottságoknak való megfelelés motívuma lesz a meghatározó.

Tegyük hozzá: nem valamiféle új felfedezésről van szó. A külpolitikai "nemzeti egység" létező és működő kategória volt a rendszerváltás utáni években - valamenynyi számottevő politikai erő által elismert prioritásnak tekintve a NATO- és az EU-tagságot -, és ez valamilyen fokig kitartott csaknem a csatlakozási tárgyalások végéig. Hatása és jelenléte a tárgyalási tétek megszűntével kezdett erodálódni, fokozatosan beletorkollva az EU-tagság helyes hasznosítása körüli, immár nyílt sisakkal folytatott belpolitikai csatározásokba.

Ami rendjén is van: a demokratikus politikai váltógazdálkodás lényege, hogy a paletta különböző oldalain álló erők eltérő országépítési forgatókönyvekben gondolkodhatnak, értelemszerűen eltérő lehet tehát ebben az EU lehetséges szerepéről vallott felfogás is. A felfogás igen, de bizonyos - a csatlakozáskor már elfogadott - uniós játékszabályok és következmények ténye már nem! Ez utóbbiak a fentebb vázolt módon már olyan megkerülhetetlen külső adottságok, amelyeket lehet ignorálni, de akkor mindez következményeiben nem egyes politikai erőket, hanem általában országokat, nemzeteket, nemzetgazdaságokat sújthat. És ez az, amely láthatóan kezdi visszahozni a (bel)politikai közgondolkodásba is az "egy hajóban utazunk" szemlélet praktikumát, még ha nem is a tagságot megelőző "külpolitikai egység" mértékében.

De erre talán nincs is szükség. Sőt, voltaképpen elmondható, hogy a mostani tanulási folyamat lényege: megtalálni az ésszerű középutat a nyilván senki számára sem elfogadható "nagykoalíciós" (vagy "korporatív") egyezkedések és a politikai pártokon s kormánymandátumokon átívelő uniós feltételrendszerek felismerése és ésszerű, közös kezelése között. A legutóbbi hetek történései látszólag az utóbbit igazolták, és ezért számítottak mindenképpen biztatóaknak.