Az infláció vége?

Az 1990-től kezdődő tíz évben ugyanis az infláció a világgazdaság számottevő részét magában foglaló OECD-ben a megelőző évtized 9,1 százalékával szemben átlagosan négy százalék volt, ráadásul szinte folyamatosan csökkent. Ez a csökkenő tendencia a 2000-es átmeneti dekonjunktúrát követő gazdasági fellendülésben is folytatódott, annak ellenére, hogy a világ jelentősebb régióiban történelmi mértékben hihetetlenül alacsonyak a kamatok, hogy a világ összkibocsátásának egynegyedét adó USA-ban brutális költségvetési expanzió történt, illetve hogy öt év alatt két és félszeresre nőttek az olajárak, másfélszeresére emelkedett az ipari fémek ára, és egekbe szöktek a világkereskedelmi szállítási tarifák. Ilyen körülmények között még az olyan makacs magas árszintemelkedéssel jellemezhető gazdaságokat - mint Törökország vagy Brazília - is magában foglaló OECD-országok átlagos inflációja 2004-ben mindössze 2,5 százalékot, az energiahordozók és az időjárás által túlságosan befolyásolt élelmiszerek nélkül számolt maginfláció pedig mindössze 1,9 százalékot tett ki. Olyan, mintha az infláció halott lenne. Vagy mégsem?

Ha a történelemben elég hosszú időre tekintünk viszsza, azt láthatjuk, hogy az ilyen alacsony inflációjú periódusok nem kivételesek, sőt, inkább a szinte a teljes 20. századot átfogó inflációs paranoia tekinthető rendkívülinek. A múlt századot megelőző időkben az árszint általában stabil volt, komolyabb háborúk alatt és után viszont lórúgásszerű ársokk érte a gazdaságokat, többek között annak következtében, hogy a mindenkori hatalom szívesen alkalmazta a kamara hasznát, azaz a pénzromlást kiadásainak fedezésére. Az 1930-as évek nagy gazdasági válsága után tartósan előtérbe került az állam gazdaságirányító feladata, ez abban az értelemben hasonlított a korábbi háborús periódusokhoz, hogy azok is az állam gazdasági szerepvállalásának ? igaz, jellemzően átmeneti és meglehetősen primitív ? növelésével jártak.

Az állami intervenció évtizedei után 20. század vége a vulgárisan csak "globalizációnak" nevezett folyamat jegyében telt el. Annak ellenére, hogy a globalizáció tulajdonképpen a kerék feltalálása óta tartó, lényegében töretlen ívű történelmi folyamat, az elmúlt negyedszázad valóban nagy, talán csak a gyarmatosításokhoz hasonlítható hatású változást hozott az áruk, szolgáltatások, a tudás és technológia határokon átívelő kereskedelmében, valamint a nemzetközi munkamegosztásban, és ennek következtében az inflációs folyamatokban is. Hihetetlen határok nyíltak meg az abszolút és a komparatív előnyök kiaknázása előtt, különös tekintettel a rendkívül olcsó ázsiai és latin-amerikai munkaerő alkalmazására. A termelés folyamatos kitelepítése az olcsóbb és hatékonyabb munkapiaccal rendelkező térségekbe termelőkapacitásokat szabadított fel a hagyományos ipari országokban, egy idő után egyszerűen feleslegessé téve azokat. A termeléskihelyezés ugyanakkor nem az új gazdasági régiók gyarmatosításhoz hasonló lerablását jelentette, hanem fejlesztést és beruházást helyi fizikai és humántőkébe, valamint komoly technológiatranszfert is. Ezekben az országokban így nemcsak a tőkeállomány és a munkaerő termelékenysége emelkedett, de a gazdasági növekedés legfőbb motorjának számító ún. "teljes tényezőhatékonyság" is javult, mostanra a világ fontos gazdasági faktorává téve olyan országokat, mint Kína, India, Korea, vagy éppen Brazília.

Az elmúlt negyedszázad beruházások vezette globális növekedése tehát igazából nem találkozott komoly kapacitáskorlátokkal, hiszen a munkaerő bázisa még mindig jelentős, a világ nagyvállalatai pedig folyamatos komoly fejlesztések biztosítják a fizikai tőke elégségességét is. Ez a növekedési szerkezet a globalizáció által kikényszerített dereguláción keresztül az állami szerepvállalás globális mértékét is csökkenti, gyakorlatilag nem adva lehetőséget a komolyabb nemzetközi inflációs hullám kialakulásának. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy az infláció mint olyan - különösen ebben a laza monetáris politikai környezetben - ne létezne. Van, itt, az orrunk előtt. A világot elöntő likviditás helyet keres magának, és talál is, méghozzá a nemzetközi kötvény-, részvény-, valamint ingatlanpiacokon, sőt az ipari árupiacokon is, az egekbe hajtva ezen eszközök árait. A 21. század elejének nagy gazdaságpolitikai kihívása lesz, hogy ezt a fajta inflációt hogyan lehet majd kezelni.