Hipermarketek kontra termelők

A nagy áruházláncok beszállítói immár hónapok óta követelik - természetes szövetségesre lelve a kisebb konkurens boltok üzemeltetőiben -, hogy az állam nyirbálja meg a multik szerződéskötési szabadságát. Azt már sikerült elérniük, hogy számos terméknél a beszerzési ár alatti értékesítés tilalmával az áraknak alsó (!) korlátot szabott az elvileg a fogyasztóként fellépő választópolgárokat képviselő állam, miközben minden más piacon az ár maximálása a bevett szokás.

A beszállítók most azért küzdenek, hogy az érintett termékkör szélesítése mellett már az adható maximális fizetési haladékot is törvényileg szabják meg. Úgy érzik ugyanis, hogy igencsak egyenlőtlen alkupozíciójukat a hipermarketek kihasználják, s szép lassan teljesen ellehetetlenülnek.

Az óriásboltok üzleti modelljét áttekintve be kell látnunk, hogy a gyártóknak sok mindenben igazuk van. A hipermarketek lényegében megkerülhetetlenek lettek: aki nincs ott a polcaikon, elbukott a piacon. Így aztán a cégek egymás alá ígérnek árban, miközben egyre jobb szállítási feltételeket vállalnak, s egyre hosszabb kereskedelmi hitelt kínálnak.

A másik oldalról nézve, hipermarketet üzemeltetni tulajdonképpen a világ legjobb dolga. Ha van egy berendezett óriáscsarnokunk, már szinte tőke sem kell. A szállítóktól átvett gyorsan forgó cikkeket egyetlen nap alatt értékesíthetjük, miközben fizetni ráérünk két hónap múlva is. Így a stabilan várható 60 napos bevételtömeget szabadon befektethetjük hosszú távra is: ha újabb áruházakat építünk, amelyeknek árukészletét szintén ingyen meghitelezik a gyártók, akkor még több szabadon befektethető pénzünk lesz. A növekedéshez szükséges pénz jó részét tehát nem a tulajdonosoknak kell biztosítani, ráadásul a klasszikus hitelállomány sem nő. Így a minél gyorsabb növekedés a tulajdonosok elemi érdeke.

A modell ugyan nehezen indul be, hiszen a fejlesztésekhez jókora napi bevételre van szükség, viszont csak akkor bukhatna meg, ha a forgalom egyszer csökkenésnek indulna, ettől azonban a kis boltokénál alacsonyabb árak miatt aligha kell tartani. Ha pedig elfogy a meghódítható piac, a láncok alighanem egymás bekebelezésébe kezdenek majd.

A kérdés csak az, hogy mindez ok-e az állami beavatkozásra, hiszen a kiszolgáltatottság mértéke igencsak hasonló például az gépjárműalkatrész-beszállítóknál is, sőt ott sok olyan speciális termék van, amelyet kizárólag egyetlen márkába építenek be. Mégis, abban az ágazatban termelési stabilitásuk érdekében a gyártók sohasem lehetetlenítik el jó beszállítóikat.

A fogyasztásicikk-gyártók azért vannak rosszabb helyzetben, mert termékeik könnyedén helyettesíthetők. Csak úgy javíthatnak pozíciójukon, hogy - akár a hipermarketek - termékeik révén ők is megkerülhetetlenek lesznek. Ennek három útja lehet: a vevők ragaszkodásának kiharcolása, vagy ha képesek lesznek egy terméket a legolcsóbban kínálni, s így a boltnak extraprofitot hozni, vagy méretük miatt muszáj szóba állni velük.

Míg az első út realitását számos nemzetközi fogyasztásicikk-gyártó eredményei igazolják, a másik két stratégia létjogosultsága itthon igencsak kérdéses. Árban a legtöbb cég nem vetekedhet keleti versenytársaival, míg a hipermarketek méretbeli utolérése országokon átnyúló felvásárlásokat vagy stratégiai szövetségeket feltételezne.

Ilyen helyzetben nem csoda, ha a könnyen helyettesíthető termékek előállítói az államtól várják a csodát. Csakhogy elfelejtik: a törvények csak Magyarországra vonatkoznak, míg az import liberalizált. A cégek sürgette védőrendelkezések végeredménye így könnyen a piacról való teljes kiszorulásuk lehet.