Legyen környezetkímélő a gazdasági növekedés

A fejlődő világ érthető okok miatt nem akarja feláldozni a növekedést a globális közjóért, különösen akkor, ha a világ leggazdagabb országa, az Egyesült Államok ragaszkodik a luxuséletmódhoz.

A fejlődők egy csoportja, a Pápua Új-Guinea és Costa Rica által vezetett esőerdő-koalíció egy újító javaslattal állt elő, amelyben nemcsak az üvegházgáz-terhelés korlátozását ajánlották, hanem ennek olyan végrehajtását, hogy az egyúttal az ő fejlődésüket is mozdítsa elő. A fejlődő államok hoszszú időn keresztül a globális közjó egy fontos összetevőjét szolgáltatták azzal, hogy fenntartották a világ környezeti egyensúlyának alapvető kellékeit: az esőerdőik máig a biológiai sokféleség hatalmas tárházai, amelyek elnyelik a kibocsátott szén-dioxid nagy hányadát.

Én magam a 90-es évek közepén részt vettem a nemzetközi éghajlat-változási munkacsoport munkájában, ahol áttekintettük az üvegházgáz-terhelés mértékére és az előre jelzett gazdasági-társadalmi hatásokra vonatkozó tudományos bizonyítékokat. A probléma súlyosságára és a beavatkozás sürgősségére utaló bizonyítékok már akkor elsöprő erejűek voltak, az azóta gyűjtött - például a sarki jégsapkák olvadására utaló - adatok pedig csak megerősíteni tudták az akkor levont következtetések helyességét. Az üvegházhatású gázokkal való terhelés növekedésének negyede a földhasználat változásából adódik, amely felér a fosszilis tüzelőanyagok amerikai elégetésének hatásával.

Az esőerdők fenntartásával a trópusi országok felbecsülhetetlen globális szolgálatot teljesítenek, olyat, amelyet eddig nem tudtak megfizettetni. A kiotói egyezmény aláírása óta ezeknek a környezeti szolgálatoknak legalább egy részét már megtanultuk becsülni. Az egyezmény piacot teremtett a karbonkibocsáthatósággal való kereskedelemhez, erre példa az európai ETS (Emissions Trading Scheme). Az itt kialakult árak figyelembevétele alapján a trópusi esőerdők által megkötött karbonterhelés értéke eléri vagy meghaladja a fejlődőknek nyújtott segélyek összegét, ennyiben éppen a szegények segítik a gazdag államokat. Az élővilág változatossága és a légkör stabilitása a globális közjavak részének tekintendő. Ennek megőrzése a világ egésze számára értékben messze meghaladja például azt, amit az erőforrások kiaknázásával nyerni lehetne.

A kiotói egyezmény kidolgozásakor - több ok folytán - óriási hibákat követtek el. Az erdőket telepítő országok kaphatnak például kompenzációt, de azok az államok már nem, amelyek elkerülik az erdőirtást. Pápua Új-Guinea ebben az értelemben kétszeresen jól járna, ha kiirtaná az ősi keményfaerdőket, majd újratelepítené őket, jóllehet ennek nincs értelme sem gazdaságilag, sem társadalmilag. Ezeket az államokat tehát arra kell ösztönözni, hogy tartsák meg az erdeiket. Az olyan piacoknak pedig, mint az ETS, az erdőirtás visszafogásából adódó légkörterhelés-csökkenést is el kellene ismerniük.

Ilyen program nélkül sajnos a fejlődőknek nincs sem eszközük, sem ösztönzöttségük arra, hogy részt vegyenek a környezet megóvásában. A világ trópusi erdőit adó több mint hatvan országban jelenleg mintegy 2,7 milliárd ember él. Számukra a fennmaradás egyetlen lehetőségét a keményfa-erdők kiirtása jelenti, akkor is, ha ezért a fejlett államok piacán elérhető árnak csak öt százalékát kapják.

Volt, aki azt indítványozta, hogy várjunk 2012-ig, amikor feltehetően érvénybe lép a felülvizsgált egyezmény. Kérdés, hogy várhatunk-e addig. A jelenlegi erdőirtások ütemét tekintve a brazíliai és indonéziai erdőirtások hatása elviszi a kiotói egyezménnyel nyerhető terheléscsökkentés nyolcvan százalékát.

Az esőerdő-kezdeményezésben az a lenyűgöző, hogy maguktól az érintett fejlődő államoktól érkezett, így ez az ő kreativitásukat és szociális elkötelezettségüket jelzi. Fejlődő államok most mutatkoznak először késznek olyan kötelezettségek vállalására, amelyeknek Európa, Japán és (az USA kivételével) más fejlett ipari államok is alávetik magukat egy esetleges globális katasztrófa megelőzése végett. Costa Rica például igazolta, hogy a kompenzált környezeti szolgáltatások (például erdőfenntartás) rendszere működőképes, mert a gazdaság fejlesztéséhez is teremt forrásokat.

A fejlődő országoknak ezen környezeti szolgálatokért való kompenzálása lehetne az egyik útja a segélyezés erőteljes növelésének, kiegészítve a megfelelő piaci ösztönzők megteremtésével. Globális nézőpontból a meglévő természeti erőforrások legjobb hasznosítása az, ha megőrizzük az erdőket, s ebbe esetleg a tervszerű vágás is beleférne. Ez olyan kezdeményezés, amely mögé minden állam felsorakozhat. A mai megosztott világban, ahol a gazdag országok szemben állnak a szegényekkel, a növekedést sürgetők a környezetvédőkkel, egy ilyen kezdeményezés mindannyiunkat egyesíteni tudna. A G8-vezetőknek meg kellene szívlelniük ezt a felhívást.