Olcsóbb forinthitelek állami kockázatátvállalással

A Sikeres Magyarországért néven összefoglalt eddigi és nemrég 410 milliárd forintra megemelt hitelkeret több részelemének van egy közös vonása: a Magyar Fejlesztési Bank devizaforrások bevonása alapján refinanszírozza a kereskedelmi bankok e program keretein belül történő hosszabb lejáratú hitelkihelyezéseit. Mégpedig oly módon, hogy a hitelek kamata az Euriborhoz (az euró bankközi kínálati kamatlába) igazodik (maximálisan Euribor + 4 százalék), a tőketartozás forintban rögzített értékét pedig a költségvetés árfolyam-garanciája védi. E konstrukció célja nemes egyszerűséggel az, hogy a vállalkozói szektorban megvalósuló fejlesztéseket alacsonyabb kamatozású, jelentős türelmi idejű (2 év) és hosszú lejáratú (legfeljebb 15 év) hitelből lehessen megvalósítani anélkül, hogy a hitel felvevőjének a közvetlenül devizahitel formájában bevont külső forrás árfolyamkockázatát kellene vállalnia.

A hitelkonstrukció allokációs hatékonysága részben megkérdőjelezhető. Az exportfejlesztéseket árfolyamkockázat nélkül lehetne euró alapú hitelekkel finanszírozni. A külgazdasági versenynek nem kitett szektorban viszont a némileg magasabb hazai infláció nemcsak lehetővé, hanem indokolttá is tesz egy valamivel magasabb nominális megtérülési követelményt támasztó kamatszintet, máskülönben e hitellehetőség alacsonyabb hatékonyságú, hoszszabb távon kevésbé életképes kapacitások létrehozását is ösztönözni fogja.

Másfelől igaz, hogy a forint és a devizák közötti kamatkülönbözetet legkevésbé az eltérő inflációs ráták determinálják, ehelyett leginkább az elmúlt évek gazdaságpolitikai ballépései nyomán kialakult, az árfolyam volatilitásában is mérhető magasabb kockázati prémium tartja ezt fenn. Ezt az állam folyamatosan fizeti forintadósságának magasabb kamatterhe révén, de az egységes, globalizált pénzpiacon a forinthiteleket felvevő magánszektor is elkerülhetetlenül szenvedő alanyává válik a magyar gazdaság nem túl biztató kockázati megítélésének. És ebben a megközelítésben valóban nem indokolt a vállalkozókkal megfizettetni a gazdaságpolitika bukdácsolásainak árát.

Ugyanakkor a költségvetés által biztosított árfolyam-garancia egy olyan "vonal alatti tétel", amely felsorakozik a többi, könyvelési technikával a látható állami kötelezettségvállalások tényleges mértékét látszólag csökkentő, egyre szaporodó számú elem mellé. Ez esetben a kockázat átvállalása mögött az a remény, vagy inkább téveszme húzódik meg, amely szerint a kamatkülönbözet mértéke alapján számított határidős árfolyamok által jelzett forintgyengülés bekövetkezésének valószínűsége nagyon csekély és fundamentálisan nem is indokolt. A gazdaságpolitikában e kérdésben kimutathatók a skizofrénia jelei, mert más összefüggésekben elhangzanak időnként gyengébb forintot követelő nyilatkozatok.

Az átláthatóságot növelné, és az előre nem láthatató mértékű kockázatvállalást számszerűsítené, ha ez utóbbit látható, mérhető, tervezhető és összegszerűen korlátozható folyó évi kiadássá alakítanák át. Ennek legnyilvánvalóbb módja az lenne, ha a költségvetés az árfolyam-garanciát átalakíthatná egy olyan kamattámogatássá, amely az adott hitelkereten belül a folyósító pénzintézet számára a Bubor (budapesti bankközi forinthitel-kamatláb) és az Euribor közötti kamatkülönbséget egyenlíti ki. Egy ilyen megoldás az összes e konstrukcióban érintett szereplő számára előnyökkel jár.

Az államháztartás számára láthatóvá és összegszerűen kontrollálhatóvá válik a kockázatátvállalás költsége. A jelenlegi, árfolyam-garanciás konstrukcióban ugyanis az állami kiadások összege a forintárfolyam mozgásától függ, amely - akár csak nagyságrendileg is - annak volatilitása miatt nehezen jelezhető előre. Ezzel szemben a Bubor és Euribor közti (jelenleg öt százalékpont körüli) kamatkülönbözet megtérítése folyamatos, biztosabban tervezhető állami kiadást jelentene, ráadásul a konvergenciafolyamat előrehaladásával, a kamatkülönbözet csökkenésével ez a kiadás egyre kisebb lesz, a jelenleginél remélhetőleg sikeresebb gazdaságpolitika így tehát önmagát is jutalmazza.

A konstrukcióban részt vevő pénzintézetek számára a kamatkülönbözet megtérítése fedezetet nyújt a devizaforrások bevonása és forintban történő kihelyezése esetén a kockázatkezelés, a nyitott pozíciók zárásának a költségére. Ezt a kockázatkezelést elvégezheti például az MFB a refinanszírozást megelőzően, az általa bevont devizaforrások tekintetében, de például végezheti a Takarékbank is, az erre kevésbé felkészült takarékszövetkezetek megbízásából. Leegyszerűsítve ez azt jelenti, hogy az euróhitelt felvevő, de forinthitelt nyújtó pénzintézetnek egy úgynevezett cross currency swap keretében a felvett (Euribor alapú) euróhitelt át kell alakítania (Bubor alapú) forinthitellé annak érdekében, hogy árfolyamkockázatát fedezze. A csereügylettel így a pénzintézet forrásainak költsége a Bubor és az Euribor különbözetének megfelelő mértékben nő, és éppen ez az a költség, amelyet az állam megtérítene részére a kamattámogatás formájában.

Mi több, a kkv-szektor hitelezésével foglalkozó pénzintézetek saját jogon bevont devizaforrásait is ily módon konvertálhatják forint alapú, alacsony kamatozású hitelekké. Még az sem zárható ki, hogy a kamatkülönbözet formájában elérhető támogatás az érintett pénzintézeteket a forintforrások nagyobb mértékű bevonására ösztönzi.

A megcélzott kkv-szektor egyrészt mentesül a devizahitelekhez kapcsolódó árfolyamkockázat kezelésének feladata alól. Hozzájut úgy, mint eddig a forint alapú, Euribor kamatbázisú hitelekhez, nemcsak az MFB által biztosított keretfeltételek mellett, hanem többféle, a pénzintézetek által működtetett, testreszabott konstrukciók keretében.

Az egész konstrukció költségvetési kiadási vonzata éppúgy, mint a vonzereje, szinte magától fokozatosan eltűnik, ahogy a magyar gazdaság euróérettsége nő, és az euró átvételével pedig szinte magától meg is szűnik. Addig viszont még elég idő van ahhoz, hogy elgondolkodjunk a fenti javaslat bevezetésén.