A minimálbér szorításában

Első pillantásra valóban nehezen érthető, mi indokolja, hogy a hazai és a nyugati bérszint között ötszörös a különbség, miközben az áraknál a legjobb esetben is csak 10-20 százalék az elmaradásunk, de nem ritka, hogy bizonyos termékek itthon még drágábbak is. Az ilyen helyzet könnyen oda vezethet, hogy a legmobilisabb munkavállalók, vagyis többnyire a jól képzett, idegen nyelveket beszélő, gyermek nélküli fiatalok a jobb feltételeket ígérő országokban próbálnak szerencsét.

A sokszor indokként felhozott elmaradó munkavégzési hatékonyság aligha hihető érv: a legtöbb gyárban nyugati technológiával, nyugati minőségben, nyugati piacra termelnek. Ha nálunk mégis több ember kell ugyanazon feladat elvégzéséhez, az csak azért lehet, mert a munkaadót semmi sem motiválja a lehető leghatékonyabb szervezet kialakítására, vagyis mert így olcsóbb.

Egy globalizált piacon ugyanis egy-egy ágazat minden vállalata nagyjából ugyanolyan piaci áron szerzi be nyersanyagait, a szükséges alvállalkozói teljesítményeket, s hasonló árakon is értékesít. Ha viszont a működési helytől függően a bérköltségek eltérnek, akkor az olcsóbb térségben termelők versenyelőnyhöz jutnak. Amennyiben a végtermék piaci kereslete árrugalmatlan, vagy a jobb helyzetben lévő cég önmagában nem képes befolyásolni az árszintet, nem a termék lesz olcsóbb, hanem a versenyelőny a tulajdonosoknak termel extraprofitot. Ilyen helyzetben vannak például a szobáikat a külföldieknek nyugati árakon eladó hazai szállodák, vagy a magyar bérekkel dolgozó, de áraikat a világpiachoz igazító finomítók és üzemanyagtöltő állomások is.

Akkor viszont, ha az olcsóbban termelők kapacitásaik jobb kihasználása érdekében áraikat csökkentik, vagy egyre több cég ismeri fel az új üzleti modell ígérte többlethaszon lehetőségét, megkezdődik az árverseny, hiszen a később ébredők csak nyereségük egy részét feláldozva jutnak megrendeléshez. Ez aztán minden termelőt arra kényszerít, hogy oda telepítse termelését, ahonnan az adott piac a lehető legolcsóbban ellátható. Így végül a szerényebb bérek jelentette megtakarítás a végtermék megvásárlóinak, a fogyasztóknak jut.

Erre a jelenségre nap mint nap látunk példát: az uniós mezőgazdaság életben maradásához komoly támogatásokra van szükség, az európai textilipari gyárak pedig sorra húzzák le a rolót, s költöznek az olcsóbb keleti országokba. Ezekben az ágazatokban ugyanis a nyersanyag és a késztermék gazdaságosan szállítható, s igen sok cég kínál egymást jól helyettesítő terméket. Az egyébként nem jól mozgatható szolgáltatásoknál is tetten érhető a trend: a német építőipari cégek igencsak megriadtak már néhány, olcsó szolgáltatási folyamatukat áttelepíteni képes magyar vállalattól.

Az ideális termelési helyszínen a munkavállalókért folytatott verseny elvileg a lehető legmagasabbra emeli az adott ágazatban a béreket. Ilyen verseny azonban csak a szűkösen rendelkezésre álló erőforrásokért alakulhat ki. Így lehet, hogy egyes mesterségesen felpumpált diplomák piaci értéke ma már a keresett szakmunkás-bizonyítvány alatt van, s az immobil munkaerő önmaga értékét faragja le.

Egy ilyen rendszerben az iskolai képzési fok szerint differenciált minimálbér alighanem több kárt tesz, mint hasznot. Miközben ugyanis eddig a piacképtelen és tömegdiplomák birtokosai mindinkább kiszorították a csak érettségizetteket korábbi állásaikból (egyúttal gerjesztve a felesleges képzést), egy törvényileg rögzített versenyhátrány könnyen a képzettség letagadására ösztönözhet és visszafogja a tanulni vágyókat.

A jogalkotó szándéka persze érthető: a bérrendszerre alulról gyakorolt nyomással szeretnék elérni a hazai munka jobb megbecsülését. Ez azonban óhatatlanul együtt jár a foglalkoztatottság csökkenésével és a közalkalmazotti bérekre nehezedő nyomással.

Így amit nyerünk a réven, elvesztjük a vámon. A magasabb minimálbér ráadásul nem érinti a legkényesebb területeket, ahol már ma is szinte mindenki kényszervállalkozó. Alighanem sokkal hatékonyabb lenne, ha az állam inkább példát mutatna hatékony munkaszervezésben és fizetési színvonalban.