Brit recept Európának?

A brit vezetés láthatóan komolyan készült erre. Főként, hogy körötte sorban dőltek a dominók. Schröder már májusban bedobta a törülközőt, Chirac maradék politikai tekintélyét is elvesztette a népszavazás kudarcával. Berlusconit sose tekintették a "klub" mérvadó tagjának. Zapatero pedig mindmáig nem tudott belenőni a "cipőbe" - többnyire nem veszik komolyan. Az újak tanulják a szerepüket, a régiek közül a holland politikai osztály is leszerepelt, midőn az ottani népszavazáson a választók többsége egyszerűen ignorálta az üzeneteit.

Ha mindehhez hozzávesszük az alkotmány általános megfeneklését, a költségvetési vita kudarcát, a kommunikációs tanácstalanságot, akkor nem minden alap nélkül mondhatta azt már a júniusi EU-csúcs előtt Blair egyik közeli munkatársa, hogy "Európa vezetők nélkül maradt. Most viszont éppen a brit EU-elnökség következik. És Blairnek van jövőképe, amelynek működőképességét már bizonyította."

A fenti érvelés szerint az EU kezd hasonlítani egy szebb napokat megélt régi klubhoz, ahova a tagok hűségesen eljárnak, de az igazi dolgok már nem ott történnek. S mindez azért, mert az egységes piac megteremtése óta a nagyobb reform-erőfeszítések, úgymond, megragadtak az EU-intézmények átszabásánál, és nem fordítottak tényleges figyelmet a gazdasági racionalitásra, a versenyképességre. Márpedig most már nemcsak az amerikai gazdaság jelent kihívást, hanem az exportot évről évre megsokszorozó Kína, India meg a feljövő többi, harmadik világbeli vetélytárs. "Az emberek látni szeretnék az EU értelmét. Munkahelyeket akarnak, gazdasági fellendülést, közbiztonságot, amelyhez képest a bravúrosan kitárgyalt új szavazati rendszer közömbös számukra." Így a brit érvelés, amely meggyőződéssel vallja, hogy a tényleges problémák felé eddig következetesen az Egyesült Királyság fordult csak. Ahol a valuta szilárd, a gazdaság növekszik, és szerintük még csak nem is a szociális oldal semmibevétele árán: lám, a munkanélküliség csökkent, a fiatalok munkához jutása lényegesen jobb, mint más tagországokban.

London szerint EU-paradigmaváltásra van szükség. Élelemhiány többé már aligha fenyegeti Európát, fokozatosan leépíthető hát az évtizedes bőkezű agrártámogatás. A közös erőfeszítések olyan területeket célozzanak, amelyek nemzeti szinten kisebb hatékonysággal kezelhetők csak, vagy ahol az erőforrások összegzésének - például a költséges kutatás-fejlesztésben - nagyságrendekkel több hozadéka lehet. És az uniós átlagtól jelentősen elmaradó régiók (országok) legyenek jogosultak közösségi felzárkóztatásra. De csak ők.

Brit recept Európának? Vajon tudna-e hatni? Egyáltalán: bevenné-e a betegek többsége?

Valószínűleg a dolgot távolabb kell kezdeni. Mindjárt a diagnózisnál: maga Blair is elismerte a napokban, midőn brüsszeli újságírók egy csoportját fogadta, hogy nem minden törekvés ragadt le csak az EU-intézmények reformjánál. A 2000-es lisszaboni gazdaságpolitikai iránymutatás már az új kihívásnak próbált megfelelni, csak éppen a többség aztán fütyült rá. Akkor viszont lehet, hogy recept már lett volna eddig is, csak a politikai elszánás hiányzott?

De vannak itt messzebb vezető kérdések is. Vajon nem vélelmezhető-e, hogy London törekvései azért is tetszenek annyira brit körökben, mert latens vezető szerepet - s helyenként gazdasági hasznot is - biztosíthat a "példamutató" szigetországnak, miközben elterelné a figyelmet a mélyebb integrációt célzó törekvésektől?

Ami mögött van egy másik elgondolkodtató mozzanat is: maguk a britek is sokszor elismerik, hogy igazából nem érzik az európai összeborulás racionális értelmét. Nem látják be, miért jó a szuverén országoknak, ha önként feladnak ebből a szuverenitásból holmi felettük álló uniós intézmények és mechanizmusok kedvéért. "Azért lehet ez, mert mi sohasem tapasztaltuk meg, hogy a szuvere-nitásmegosztás döntően hozzájárulhat a háborús érdekek kiiktatásához" - jegyezte meg erről egyszer a BBC egyik tudósítója. "Az önök háborúi az évszázadok során korábban ennek híján robbantak ki. A miénk nem" - tette hozzá.

Aki viszont nem érti a mélyebb mozgatórugókat, az könnyen alábecsülheti szerepüket. Márpedig úgy nehéz gyógyítani, ha csak lokális kórtünetet akarunk kezelni, és nem vagyunk tekintettel a beteg egész szervezetére.

Mindegy, most tehát Blair doktor fél éve következik. Sokak szerint, ha csak feleannyira figyel a betegére, mint azt tette saját (brit) páciensével, elvben meg lehet az esély a helyzet jobb megértésére. De még ha nem is: egyes jó gyógyszerek - racionális adagolással - hasznára válhatnak a betegnek. Még a kontinensen is.