Neoliberális kihívás Európa előtt

A 70-es évek végén a monetarista közgazdászok arra fogadtak, hogy a fejlett ipari országokban mért makacs kúszó inflációt csak a munkanélküliség átmeneti és kismértékű megemelésével lehet megfékezni, amelyet az árszínvonal stabilizálásában elérhető eredmények utólag igazolni fognak. Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban ez a feltevés bejött, Nyugat-Európában nem.

Európában növekedett a munkanélküliség, amikor - mintegy 25 évvel ezelőtt - az infláció elleni harc jegyében elkezdték szigorítani a monetáris politikát, és emelték a kamatokat. Az áremelkedések megfékezése után azonban a munkanélküliség itt nem csökkent, vagy nem eléggé.

Azokban az országokban, ahol a munkanélküliségi ráta hosszú időn keresztül eléri vagy meghaladja a tíz százalékot, a kormányok nyilvánvalóan csődöt mondtak a gazdaság menedzselésében. Ennek alapján úgy látszik, hogy az itt fenntartott kényes - egyrészt a korporatista alkudozáson és a tetemes társadalombiztosításon, másrészt a szigorú monetáris politikán alapuló - egyensúlynak meg kell inognia.

Az európai politikacsinálókat kettős félelem bénítja meg. Az egyik oldalon a központi banki vezetők attól tartanak, hogy a politikusok elrendelik a monetáris politika lazítását, miközben elmaradnak a teljes kínálat növelésére alkalmas szerkezeti reformok, és visszatér a 70-es évek inflációja. Velük szemben a nyugat-európai politikusok éppen az ellenkező végkifejlettől tartanak: attól félnek, hogy a központi bankok a szükséges szerkezeti reformok végrehajtása után is ragaszkodni fognak a szigorú monetáris politikához, holott időközben jelentősen csökkent a munkanélküli-segély vonzereje, a dolgozók könnyebben rábírhatók a munkalehetőségek helyére való költözésre, illetve a cégek készek a munkaerőhöz települni.

A valóság az, hogy nem léteznek a monetáris politika lazításának kikényszerítésére alkalmas lépések, az Európai Központi Bank pedig féltve őrzi az infláció elleni küzdelemben eddig megszerzett hírnevét. A másik oldalon a szerkezeti reformok szerények, azokat is félszívvel, bizonytalankodva hatják végre.

Az utóbbi húsz évben a nyugat-európai országokban követett gazdaságpolitika stabil maradt, annak ellenére, hogy jelentős lakossági rétegek gyakorlatilag ki voltak zárva a gazdasági életben való értelmes részvételből. A térség gazdaságai - bár nem a lehetséges ütemben, de - tovább növekedtek, mégpedig a tíz százalék körüli munkanélküliség tehertételei ellenére.

Most viszont van ok az aggodalomra, ha ugyan nem egyenesen a pánikra. A franciák elutasították az európai alkotmányt elsődlegesen azon félelem alapján, hogy a további európai integráció hatalmas költségeket és zavarokat hoz magával. Könnyű ugyanis addig támogatni az "európai projektet", amíg Németországot kell oly szorosan Franciaországhoz kötni, hogy soha, senki ne gondolhasson háborúskodásra, mert Elzászban és Lotaringiában ilyen vagy olyan nyelvet beszélnek. Egészen más a helyzet, ha a francia dolgozóknak a lengyel vízvezeték-szerelővel, a román parasztokkal vagy a török bolti eladókkal kell versenyezniük.

Németországban a választók várhatóan elzavarják Gerhard Schröder kancellárt amiatt, hogy a neoliberális projekthez igazodott, ha mégoly lagymatagon is. A probléma az, hogy utána következik négy év Angela Merkel kancellársága alatt, akinek a neoliberális program melletti elkötelezettsége körülbelül olyan erős, mint az enyém. Úgy érzem, hogy Németország jobban járna egy évtizednyi neoliberális vonalvezetéssel, a német választók azonban szemlátomást nem ezt akarják, mindez pedig kiszámíthatatlanná teszi, milyen lesz négy év múlva a német politika.

Mindehhez az európai központi banki vezetőkkel és az euróval szemben itt-ott megnyilvánuló elégedetlenség társul. Egyelőre nem arról van szó, hogy véget vessenek az európai pénzügyi uniónak, mert az emberek csak annak - jövőbeni, kicsiny - valószínűségéről gondolkodnak, hogy az EMU felszámolása egyszer esetleg napirendre kerülhet. Ez önmagában is elég volt ahhoz, hogy a vagyontárgyak árát világszerte megrendítse.

Nyugat-Európának a második világháború után elért vívmányai a világtörténelem leginkább lenyűgöző és szívet melengető sikerei közé tartoznak. Azt mindenkinek akarnia kellene, hogy a mai, egységes Európa építeni tudjon e vívmányokra, és ne hagyja őket lerombolni a generációkat sújtó nagyarányú munkanélküliséggel. Mindehhez azonban az Európai Központi Bank magatartásának is változnia kellene. Európának olyan monetáris politikára van szüksége, amely a foglalkoztatásnak az északi tagállamokban való javítását fontosabbnak tekinti, mint a kontinens egészére kiterjedő árstabilitást.

Dél- és Kelet-Európában végső soron elkerülhetetlen az infláció, mert ilyennek lennie kell, hogy a fejlődő és iparosodó régiók javítani tudják a cserearány-mutatóikat, márpedig a monetáris unió viszonyai között ez csak a regionális infláció révén érhető el. Az EKB-nak nem kellene arra törekednie, hogy a délen és keleten jelentkező inflációt az északi tagállamok deflációjával tartsa egyensúlyban egy mesterséges, kontinentális léptékű cél eléréséért.