A jövő izgalmas új piaca

Miért szkeptikus? Hiszen vállalkozása meghatározó szereplője a hazai építőiparnak. A szomszédos Romániában, Nagyváradon például néhány hete adtak át egy hulladéklerakót, amelynek az ön cége nem csupán kivitelezője, hanem a PPP program privát partnere. Finanszírozta a projektet, és húsz évig üzemelteti.

Számunkra mégis a magyar piac a meghatározó, ahol sajnos egyre kiszámíthatatlanabbak a döntési mechanizmusok, nehéz munkához jutni. A hozzánk hasonló cégek vezetőivel együtt azt látjuk, hogy a kapcsolati tőke felülírhatja a szakmai paramétereket, az optimális műszaki megoldásokat, a kedvező önköltséget vagy a termelékenységet. A döntően közbeszerzési eljárásra épülő kivitelezési piacon sokszor nem várt, kiszámíthatatlan döntések születnek, nincsenek világos határmezsgyék. Nem a piaccal van gondom, hanem a piac kiszámíthatatlan befolyásolásával. A rendszer rombolja a vállalkozások beruházási és fejlesztési kedvét, az ágazatban dolgozó mérnökök újítási ambícióit, kreativitását, éppen azt, ami a hasznot hozza, a versenyképességet biztosítja. Nem értek egyet azzal a szemlélettel, amely a mai közbeszédet uralja, nevezetesen: mindegy, ki nyeri el a munkát, a gödröt úgyis magyar ássa ki. Ezzel leértékeljük a hazai szaktudást, és lemondunk a nemzetgazdasági jövedelem jelentős részéről.

Az EU-csatlakozást követően a hazai cégek is a nemzetközi piac szereplői lettek, ahol a játékszabályokat tudomásul kell venni, s megpróbálni azokhoz alkalmazkodni.

Az alkalmazkodási törekvés adott, de nehéz követni a verseny sok esetben logikátlan befolyásolását. A közbeszerzési anomáliákat évek óta jelzi a kormányok felé a kamara. A problémát tekintve megértésre is találunk, a körülmények mégsem változnak. Amikor a magyar totóbotrány idején előre meghatározták, mi legyen a mérkőzések eredménye, egyetlen focista sem törte össze magát az edzésen a jó eredményért, s nemzetközi szinten - ahol a teljesítmény az alapja a sikernek - azóta sem tud sikeres lenni a magyar foci.

Az előbb említett problémák mellett is befektetett saját cégébe, a nagyságrend éppen az elmúlt években nőtt jelentősen. Miért?

Magyarországon és Romániában két év alatt ötmilliárd forintot fektetünk be, amelynek döntő többsége banki hitel. Egyre több olyan projekt van itthon és külföldön, amely csak közép- vagy hosszú távon térül meg, s figyelembe kell venni az értékesítés és hasznosítás kockázatát is. Nemzetközi léptékben ennél jóval nagyobb összegű tőkével lehet érdemben előrelépni. Ezért a pozíciónkat nem akarjuk feladni, az elmúlt tíz év szakmai sikersorozata miatt sem.

Jól döntött, amikor kollégáival 1994-ben megvásárolták a céget, vagy ahogyan ön fogalmaz, saját munkahelyüket?

Aligha volt más megoldás a rendszerváltás idején. Nagyon sok vállalat csődbe jutott, felszámolták. Mi megpróbáltuk a lehetetlent. Tudtam, hogy nehéz lesz talpra állítani a vállalatot a sok kinnlevősége miatt. A tartozások jelentős része el is úszott. Majd villámcsapásként ért a kuvaiti háború kitörése. Egy már nyertes projekt kivitelezési munkája veszett oda, amely mögött jelentős hitelek álltak. Ezek visszafizetése is rendkívüli erőfeszítést igényelt.

Mégis sikerült talpon maradniuk. Hogyan?

Mert minden nehézség ellenére volt fantázia a cégben, ahol innovatív munkatársakkal dolgoztam. A nyolcvanas években a Keviépnél jelentős szellemi tudás halmozódott fel, amelyre lehetett jövőt alapozni: sok újítást valósítottunk meg, számos szabadalmaztatott találmányunk volt. Itthon és külföldön jelentős, nemzetközileg is elismert referenciát szereztünk. Dolgoztunk Kuvaitban, Irakban, Brazíliában, Venezuelában és Portugáliában, ahol például egy garnélarák-keltetőt építettünk, amely saját szabadalmunk volt. Osztalékot tíz év alatt egyetlenegyszer sem vettünk ki a cégből, minden pénzt fejlesztésre fordítottunk. Jelentősen bővítettük a profilunkat. Nívódíjat kaptunk a debreceni Főnix Csarnokért, a szintén debreceni, amerikai tulajdonú National Instrument üzem építéséért. Otthon vagyunk a környezetvédelmi és az infrastruktúra-beruházások kivitelezési piacán is. Jó helyen állunk a sportlétesítmények terén, és mi építettük Magyarországon eddig a legtöbb hulladéklerakót.

Sok kelet-magyarországi vállalkozó, így az ön cége is kilépett a szomszédos romániai piacra, ahol versenyképesebb tud lenni, mint itthon vagy Nyugaton. Milyennek látja az ottani lehetőségeket?

Sajnos még ma is rengeteg a probléma: bürokratikus és nehezen átjárható a hivatali rendszer, amely messze elmarad a magyarországitól. Románia a hosszú távú befektetők számára a jövő izgalmas új piaca lesz, ahol a következő években jelentős fejlesztések, projektek indulnak. Mi 1996-ban kényszerből mentünk oda. Itthon részt vettünk a magyarországi Metro áruházlánc építési programjában, és a külföldi menedzsment bennünket bízott meg az első bukaresti áruház építésével a biztonságosabb lebonyolítás és gyorsabb kivitelezés érdekében. Azóta visszavonultunk a határ menti térségbe, ahol egyre bővül az infrastrukturális és környezetvédelmi beruházások kivitelezési piaca.

Visszagondolva az elmúlt évekre, elégedett az eredményekkel? Optimálisan menedzselte a cégét, vagy maradt hiányérzete?

Ha előre látok mindent, sok mindent másképpen csinálok. Ma már tudom, a kilencvenes évek lehetőségei közül az építőiparnál jobb területek is adódtak. A Keviépet is másképpen menedzselném. Szélesebb körű kapcsolatrendszert építenék ki, radikálisabban nyúlnék hozzá a vállalatszerkezethez és ezzel összefüggésben a menedzsmenthez. Sajnálom, hogy nem használtuk ki a lakás- és ingatlanfejlesztési boomot, ahol igen vonzó profitot lehetett elérni. Az ipari és egyéb nagy létesítmények kivitelezési piacán az elmúlt években nagyon szép eredményeket értünk el, számos szakmai elismerést kaptunk, ám a mai versenyképességhez szükséges tőkemennyiséget nem tudtuk felhalmozni. Az első öt év után fuzionálni kellett volna néhány hasonló hazai vagy külföldi céggel, együtt többre lettünk volna képesek.

Lehet-e most korrigálni a nyitott európai piacon, ahol a nagy nemzetközi cégekkel kell versenyezni?

Megpróbáljuk. Együttműködésre törekszünk a nemzetközi nagyvállalatokkal, megőrizve önállóságunkat, tudásunkat. Jelenleg egy tőkeerős kínai építőipari céggel tárgyalunk, amellyel közös vállalatot alapítanánk. Átadnának - zömmel az olimpiai létesítményekhez kapcsolódó - korszerű építési technológiákat, terveket, s itthoni technológiákat adaptálnának a kínai környezetvédelmi fejlesztésekhez.

Egyedül nem megy a jövőben?

A közepes magyarországi vállalkozások nem igazán tőkeerősek, mert kimaradtak az országos támogatási programokból. Adó- és más kedvezményeket az újak és betelepülő nagyvállalatok kaptak, versenyképességet erősítő pályázati programokat a kisvállalkozások vehettek igénybe. Rólunk mindenki megfeledkezett.

Ennyire pesszimistán látja a hazai építőipari vállalkozások jövőjét?

A verseny kiszámíthatatlan befolyásolása jelentősen rontja a vállalkozási kedvet, ambíciót. Sokszor úgy érzem: nem érdemes küszködni. A multinacionális cégek sokkal eredményesebben tudnak lobbizni a kapcsolatokért, így adott területeken hiába lennénk olcsóbbak, versenyképesebbek, többnyire formai vagy mondvacsinált okok miatt nem vehetünk részt pályázatokon vagy kizárnak a versenyből.

A globalizáció megállíthatatlan, amit tudomásul kell venni, s meg kell próbálni alkalmazkodni. Vagy mégsem?

A kérdést nem lehet csak érzelmi, vagy csak értelmi síkon megközelíteni. Miért kellene elfogadni, hogy a magyar cégek vagy a magyar mérnökök önállóan nem tudnak meghatározó tényezővé válni a hazai és a nemzetközi piacon? Ha erre képesek voltunk a nyolcvanas években, akkor most miért ne lennénk? A világ számos országában dolgoztak magyar cégek és szakemberek, elismertek bennünket. A globalizáció tény, de ebben a folyamatban csak egyéniségünk és önbecsülésünk, vállalkozói szabadságunk megőrzése mellett célravezető integrálódnunk. Ha átadjuk piacainkat és tudásunkat, akkor más előnyökről is le kell mondanunk. Nem lesznek önálló jogi státusú hazai építőipari cégek, amelyek több száz embernek adnak munkát, helyben is fizetnek adót és vállalnak át bizonyos társadalmi terheket az adott város vagy a térség jövője érdekében. A költségvetés kevesebb bevételhez jut. Végleg eltűnnek a piacról a hazai technológiák, újítások, találmányok, így nemzetközi versenyképességünk is csorbát szenvedhet.

Milyen vezetőnek tartja magát?

Túlságosan humánus vagyok és kevésbé szigorú, és ez nem mindig jó. Akik hibáznak, javítási lehetőséget kapnak, többször is talán, mint kellene. Számonkérésben, felelősségre vonásban nem vagyok mindig következetes, ez nagy hibám, tudom. A vállalat irányításával és a munkával kapcsolatos döntéseket szigorúbban kellene számonkérnem.