A legfőbb tanulság: egyedül nem megy

Mintegy fél éve tölti be a kereskedelmi megbízotti posztot. Pontosan milyen tevékenységet takar ez?

Kereskedelempolitikával foglalkozunk. Ez nem kis felelősség, főként nem abban az országban, ahol a GDP 65 százalékát az export adja, s ahol három munkahely közül kettő exportfüggő. Nem mindegy tehát, hogy milyenek a piacra jutási feltételek, és az a feladatunk, hogy minél jobb feltételeket biztosítsunk a hazai exportőrök számára. Hasonlóképpen fontos, hogy idehaza is védjük a termelőinket, szolgáltatóinkat, ezt az áru- és szolgáltatásimport folyamatos kontrolljával, ha szükséges, védelmével tudjuk elérni.

A látszat az, hogy felértékelődött ez a terület, hiszen kormányfői szinten is elvárás ma már, hogy a diplomaták képviseljék a magyar külpiaci érdekeket. Csökkent talán az évtizedes - ha nem évszázados - ellentét a külügyérek és a kereskedelempolitikusok, külkereskedők között?

Tény, hogy a jelenlegi külügyi vezetéssel - élén Somogyi Ferenc miniszterrel - jól tudunk együtt dolgozni.

Úgy tudom, más országokban már régóta nem kérdés, hogy a külkapcsolatokban az ilyen lobbizás - akár egy cég érdekében is - elsőrendű feladat.

Megindult a felzárkózásunk ezen a téren is.

Csökkent-e a kereskedelempolitika súlya uniós tagságunkkal? Hiszen az EU közös kereskedelempolitikáját Brüsszelből vezénylik.

Korántsem. Hiszen a közös kereskedelempolitika nem valami elméleti, konstans dolog, azt a huszonöt tagállam alakítja, saját érdekei alapján. Amikor megszületik egy határozat, az minden tagállamra kötelező érvényű, ám a döntést hosszas alkudozás, egyeztetés, a nemzeti érdekek összehangolása előzi meg. Éppen a csatlakozás óta óriási a kihívás, hogy a magyar gazdasági, kereskedelempolitikai érdekeket minél erőteljesebben tudjuk érvényesíteni a közösségen belül.

Hogyan? Magyarország ugyan már nem számít kis európai országnak, ám mégsem a legfajsúlyosabb az EU-ban!

Koalíciót kell képeznünk, más tagállamokat is meg kell győznünk arról, hogy ők is azt képviseljék, amit mi. Az uniós tagság eddig eltelt időszakának éppen azt tartom a legfőbb tanulságnak, hogy egyedül nem megy.

Vannak-e állandó koalíciós partnerek?

Nincs, és éppen az az izgalmas, hogy az adott helyzethez, kérdéshez, témához kell megtalálni a megfelelő partnert.

Mennyire volt sikeres a csatlakozás óta ez az érdekérvényesítés? Tudna-e konkrét példákat mondani?

Többet is. Pár hónapja az EU megreformálta a fejlődő országoknak kínált legnagyobb kedvezmény (GPS) rendszerét. A korábbinál nyitottabbá tette a piacát a fejlődők számára, ám néhány érzékeny terméket a kivételi listára tett. Erről óriási csaták folytak a tagországok között. Hosszas alkudozás, óriási csaták után tizennégy termékkör került fel erre a listára, és nagy eredmény, hogy köztük kettő - a méz és a csemegekukorica - a magyar termelők számára kiemelten fontos. A huszonöt tagú EU tizennégy terméket tartalmazó kivételi listáján tehát kettő magyar nyomásra került fel. Ez komoly siker.

Meddig lehet elmenni az alkudozásban?

Akár a vétó kilátásba helyezéséig. A Világkereskedelmi Szervezet (WTO) dohai liberalizációs fordulója keretében az EU a korábbinál nyitottabb szolgáltatáskereskedelmi ajánlatot tervezett a tárgyalóasztalra tenni. Ez - különösen a személyek szabad mozgása tekintetében - rendkívül nagyfokú piacnyitást irányzott elő. Az újonnan csatlakozott tagállamok közül elsőként és egyedüliként Magyarország vétót helyezett kilátásba. Azt mondtuk: nem áll módunkban ebbe beleegyezni addig, amíg egyes tagországok, Németország és Ausztria a magyar szolgáltatásnyújtókkal szemben korlátozásokat tart fenn. Ez óriási értetlenséget váltott ki első hallásra, ám monotonon ismételgettük az álláspontunkat, és az ajánlatba már az került be, hogy 2011-ig Magyarország nem kötelezhető a piacnyitásra harmadik országok felé ezen a téren. Menet közben elsőként a lengyelek, majd több más új tag is csatlakozott az álláspontunkhoz.

Honnan tudják, hogy meddig lehet elmenni az alkudozásban?

Ehhez meglehetősen jó szem és persze tapasztalat kell.

Milyen egyéb "skalpokat" gyűjtöttek be?

Az EU-ausztrál bormegállapodást is említhetem. Az unió a magyar csatlakozás előtt kezdte meg a tárgyalásokat az ausztrálokkal, és tavasszal vált ismertté a tervezet tartalma. Az ausztrálok vállalták, hogy lemondanak egy sor hagyományos európai földrajzi eredetmegjelölés felhasználásáról, ám ezek között nem volt ott a tokaji. Sőt, a bizottság nemcsak azt fogadta el, hogy Ausztrálián belül használhatják ezt az elnevezést, s hogy harmadik piacon is forgalmazhatnak tokaji néven, de nyitva hagyta annak a lehetőségét is, hogy bilaterális egyezményt köt arról, milyen feltételekkel forgalmazhatnák az ausztrálok a tokaji néven futó borukat az unióban. Az utolsó utáni pillanatban értesültünk minderről, ám végül sikerült elérnünk, hogy Ausztrália vállalta: tíz éven belül lemond a tokaji névhasználatról. Ez precedenst jelentett az amerikaiakkal kötött uniós borvédelmi megállapodáshoz is. Ráadásul a bizottság szembesült azzal, szakmai szinten is partnerek vagyunk, hiszen mindvégig szakmai érvekkel operáltunk.

A tokaji név használatához hasonló publicitást kapott a műtrágyaimport védelme is. Ott mit sikerült kiharcolni?

Ez is a magyar kereskedelempolitikusok egyik sikertörténete. Magyarország a teljes műtrágyaszükségletét Orosz- és Fehéroroszországból szerzi be, ám ezekkel az országokkal szemben az EU - saját régi tagországaik termelőit és piacait védendő - magas, 37-48 százalékos antidömpingvámot tart fenn. A lengyelekkel közösen fellépve sikerült érvényre juttatni álláspontunkat: ezekre a piacokra a régi uniós termelők sohasem szállítottak, ám a magas vám ellehetetleníti termelőinket. Több hónapos munkával elértük, hogy felmentést kapunk a magas vám kivetése alól.

A kínai textilimportkvóta ügye is slágertéma lett. A védett listán érvényesült a magyar érdek?

Igen, és ez a lenszövet. A magyar termelők jelezték, hogy a kínai import veszélyezteti tevékenységüket. A tizenkét kategóriás, kvótákkal védett listára ezt is sikerült felvetetni.

Ezek a sikerek milyen reakciókat váltanak ki uniós körökben?

Kialakult egyfajta respekt, komolyan vesznek minket, mert mindig azt mondjuk, amit teszünk, és azt tesszük, amit mondunk. Ennek szép visszaigazolása, hogy Balázs Péter, aki jelenleg a magyar WTO-nagykövet, nyolcvan jelentkező közül pályázat útján elnyerte az Európai Bizottság kereskedelmi főigazgatóságának főigazgató-helyettesi posztját.

Ugyan nem említi, de WTO-nagykövetként Genfben önt választották a szellemi tulajdonvédelmi tanács, valamint az árutanács és a környezetvédelmi bizottság elnökévé. Minek köszönhetők a magyar kereskedelempolitikai szakértők nemzetközi sikerei?

Annak, hogy kemények vagyunk, de csak akkor keménykedünk, amikor igazunk van, ám ekkor a végletekig kitartunk álláspontunk mellett. Ez pedig a hitelesség szempontjából nagyon fontos. S annak is, hogy mindig szakmai oldalról közelítünk.

A szakmaiságra szükség van a WTO dohai fordulójának előkészítésekor. Mekkora feladat a magyar érdekek érvényre juttatása?

Az EU kereskedelempolitikájában két nagy irányzat küzd egymással. A liberális északi vonal, amelynek képviselői - elsődlegesen az angolok, a hollandok, a svédek, a dánok - szerint a piacnyitás - akár az egyoldalú is - jót tesz a hazai gazdaságnak, mert versenyre készteti, ezáltal megedzi. Mi - többek között a franciákkal, olaszokkal, lengyelekkel - pedig azt valljuk, hogy az EU már ma is a világ legnyitottabb piaca; a helyzet aszimmetrikus: egy sor ország lényegesen protekcionistább, különösen a viszonylag magasan fejlett fejlődő országok, elsősorban bizonyos ázsiaiak és latin-amerikaiak, mint Kína, India, Brazília, Argentína. Offenzívak az érdekeink, szeretnénk harmadik piacokra bejutni, ám ennek elsődleges akadálya az ezen országok által fenntartott magas vámok és egyéb protekcionista intézkedések. A WTO-forduló kapcsán is azt képviseljük, hogy az unió megmaradt kevés "patronját" viszonossági alapon, ellentételezést kapva "lője el".

Mennyire tudják eredményesen képviselni ezt az álláspontot az EU-n belül?

Kezdünk sikerrel járni, ahogyan ezt folyamatosan ismételgetjük. Ma már egyre több uniós ország véli úgy, hogy a nemzetközi kereskedelempolitikában mind nagyobb tehertételt jelent a monoton megosztottság. Az, hogy vannak fejlett országok, és vannak a fejletlenek, s hogy az előbbieknek minden kedvezményt meg kell adniuk az utóbbiaknak. Erős differenciálásra van szükség, és arra, hogy a versenyképes fejlődők nyissák meg piacaikat a valóban rászoruló, legkevésbé fejlett - mintegy kilencven - ország számára. Mondjam azt, hogy Hongkong, a maga 26 ezer dolláros egy főre jutó GDP-jével fejlődő országnak számít?

Ez mennyiben tudja befolyásolni a dohai fordulót?

Annyiban, hogy az EU mellett például már az USA is egyre inkább fogékony e nézet iránt.

Ez még csak kis része a feloldandó vitáknak. Rövid a határidő, decemberre le kellene ezeket zárni. Lát erre esélyt?

Esély van, de nem egyoldalú engedményekkel. Ezek nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, hiszen az unió nem kapott viszonzást egyoldalú felajánlásaira. Örülünk annak, hogy az uniós kereskedelmi főbiztos is a magáévá tette már ezt az álláspontot, és ilyen értelmű levelet írt a WTO vezérének és legfontosabb partnereinek. Magyar részről abban látjuk a decemberi hongkongi miniszteri értekezlet sikerének a zálogát, hogy megfelelő koncessziókkal most már mindenki megpróbál maga is hozzájárulni a sikerhez. Az elkövetkező néhány nap - november közepéig - kritikus lesz.