A reformok árát meg kell fizetni

A magánszektor mindenesetre jól működik. A korszerű technológia gyorsan terjed. A barátságtalan körülményekre a cégek létszámleépítéssel és a termelékenyebb, tőkeintenzívebb gyártási módszerek bevezetésével vagy a kapacitásaiknak az alacsony bérű térségekbe kihelyezésével válaszoltak. Ettől elmaradás csak a szolgáltató szektorban tapasztalható, amely nagyrészt a termelés nemzetközi láncolataitól, sőt az európai belső piaci versenytől is elszigetelve tevékenykedik.

Alaposabban megnézve olyan, mint "európai gazdaság" nem is létezik. A 25 tagállam nagyon különböző. Az északi államok vezető helyen állnak a csúcstechnikában, Spanyolország a néhány éve még 25 százalék körüli munkanélküliséget felére csökkentette, a kelet- és közép-európai tagálla-

mok gyorsan haladnak előre a felzárkózás útján. Igazán betegnek a négy legnagyobb tagállam közé sorolt hármat tekintik: Francia-, Német- és Olaszországot. Bizonyos reformokat azonban itt is elkezdtek.

A legfontosabb az, hogy immár mindenki világosan látja: a régi úton járva a prosperitás nem tartható fenn. Leszámítva bizonyos marxista kövületeket - amelyek továbbra is képesek elérni tízszázaléknyi szavazati arányt - megvan az a felismerés, hogy a nagy arányú munkanélküliség és az utóbbi 10 év gyatra növekedésének kezeléséhez mélyreható reformokra van szükség.

A tartósan fenntartott költségvetési hiányok szemlátomást nem hozták azokat az eredményeket, amelyeket a keményvonalas keynesiánusok megígértek. Ma már lassan nincs politikus, aki ki merné mondani, hogy a követendő út az adósságok további felhalmozásán keresztül vezet, bár az is igaz, hogy alig van közöttük olyan, aki elő merne állni a fiskális konszolidáció valamely hiteles tervével.

A probléma természetesen az, hogy a legsürgősebb reformok sokak számára fájdalmasan végződnének. A legtöbb közgazdász egyetért abban, hogy a foglalkoztatás erős védelme inkább fékezi az új munkahelyek teremtését, semmit csökkenti az állástalanságot. A védelem mérséklése ugyanakkor félelmet kelt a magánszektor dolgozóinak körében. Ez érthető, mert a Német-, Francia- és Olaszországban meglévő, 10 százalék körüli munkanélküliség és oly kevés új munkahely mellett az állástalanná válás súlyos csapásnak számít.

A kényelmes munkanélküli-segély természetesen mérsékli az elszenvedett csapás súlyát. A probléma az, hogy egyesek ezzel függőségbe kerülnek, és csak a segélyekből akarnak élni. Ez az oka annak, hogy a közgazdászok a segélyezés rendszerének olyan módosítását szorgalmazzák, amelylyel ösztönözni lehetne az újbóli elhelyezkedésre. Az ilyen késztetést a legtöbb ember mint rúgást érzékeli, amelyből egyáltalán nem kér.

Az említett országok közszolgáltatásait megvizsgálva azt látjuk, hogy a munkahelyek élethossziglan garantáltak, az előléptetés inkább kor, semmint érdem szerint történik, az ügyfeleket pedig nyűgnek tekintik. Az eredmény a tilalmak és korlátok tömege, s ez hatalmas fékező erő a termelékenység fokozásával szemben. A közületi szektor felrázása nyilvánvaló cél lehetne, ezt azonban a köztisztviselők ellenzik, mert az a számukra jóval kevésbé vonzó munkaszerződésekben nyilvánulna meg.

A közgazdászok ugyan tudják, hogy a reformokon a lakosság jelentős rétege veszítene, s ezzel szemben azzal érvelnek, hogy nagyobb csoportok viszont nyernének. Az egyik megoldás az, hogy az ellenállásra való tekintet nélkül előre kell nyomulni. Ez a Thatcher-módszer, amely annak idején mindenkit meglepett. Angela Merkelt egy időben mint a német vasladyt említették, s ez szemlátomást sokakat elriasztott. Emiatt kancellárként mélyreható reformokra nincs mandátuma. Egyidejűleg a francia államfői tisztség egyik várományosa, Nicolas Sarkozy kész lett volna Merkellel társulni egy merész reformprogram kimunkálásában, utóbb azonban a pozíciója gyengülni kezdett. Mindebből világosan látszik, hogy valami mást kell megpróbálni, hogy Európában reformokat lehessen végrehajtani.

Az egyik elképzelés az lehetne, hogy a győztesek kompenzálhatnák a veszteseket. A köztisztviselők munkaszerződésének felbontásához lehetne például egy költségtételt kapcsolni. Egy tisztességes végkielégítést például a többségük elfogadna, a kapzsinak vagy lustának tekinthető többiekkel viszont szembe lehetne fordítani a közvéleményt. Az öszszes vesztes kompenzálása természetesen roppant költséges lenne, a reformok azonban kifizetődővé tehetők, mert később megtérülnek.