Alan Greenspan öröksége

A röviden csak Fednek nevezett intézmény szervezeti formáját és működési elveit tekintve is különbözik sok más jegybanktól. Érdekes, hogy elég későn, csak 1913-ban hozták létre, miután a 19. században létrehozott elődjét húsz év működés után megszüntették. Azóta komoly szerepet tölt be nemcsak az Egyesült Államok, hanem a világ pénzügyi rendszerében is, s ez nem csoda, hiszen Amerika a világgazdasági össztermelés huszonöt százalékát állítja elő, a világ lakossági fogyasztásának egyharmadáért felelős, részvénypiaca a globális részvénykapitalizáció mintegy fele, devizája pedig, egyébként találó marxi terminológiával mondva, világpénz. A Fed küldetésének legfontosabb vonása, hogy nem pusztán az árszínvonal változásának kontrollálásán ügyködik, hanem lépéseivel a gazdasági növekedés és a foglalkoztatás optimális szinten tartását is igyekszik elősegíteni. Ez a kettős cél még a mai napig sokak számára egy ideális jegybank mintájául szolgál, jóllehet ennek az egyszerre sok célra lövő politikának komoly hátulütői vannak.

Az elmúlt kilencven évben a Fed monetáris politikai döntési folyamata jelentős változásokon ment keresztül. A második világháborút, valamint a koreai háborút követő időkben az első számú ellenség az infláció volt, de az áremelkedést visszaszorító lépésekkel járó növekedési áldozatok és munkapiaci feszültségek hamarosan lazítottak az intézmény árstabilitás melletti elkötelezettségén. Ebben az időszakban a Fed döntéseihez igyekezett minél szofisztikáltabb ökonometriai modelleket igénybe venni, hogy a lépései nyomán kialakuló monetáris kondíciók mindkét célt elégséges mértékben kielégítsék. Természetesen ez a múlt adataira támaszkodó megközelítés nem volt alkalmas arra, hogy a hetvenes évek olajválsága nyomán fellépő inflációs nyomást féken tartsa, s ennek nyomán a fogyasztói árak a nyolcvanas évek elejére javában két számjegyű mértékben kezdtek el nőni. Ekkor tért át a Fed a klasszikus pénzmennyiség alapú szabályozásra, amellyel sikerült ugyan megtörni az árnövekedés ütemét, de szinte azonnal kiderült róla, hogy a nominális változók alkalmazkodása, valamint az egyre dinamikusabb pénzügyi innováció miatt hosszú távon nem lehet rá monetáris politikát alapozni.

Körülbelül ekkor került az elnöki a pozícióba Alan Greenspan, akinek hivatalba lépése kezdetén rögtön egy tőzsdekrachhal kellett szembesülnie. Első reakcióként sorozatos kamatvágásokkal likviditást pumpált a pénzügyi rendszerbe, amellyel segített talpra állítani az orra eső részvénypiacot. Ennek a csodaszernek az alkalmazása aztán egész tizennyolc éves munkásságát jellemezte, és minden alkalommal, amikor az amerikai vagy nemzetközi pénzügyi rendszer komolyabb ingadozás elé nézett, igyekezett azt olcsó pénzzel stabilizálni, s ez aztán a Fed korábbi, modell alapú döntési mechanizmusában is változást hozott. A változó világ értelmezése agnosztikusabbá vált, a megértésre és előrelátásra való törekvés helyett a pillanatnyi helyzetértékelés került a középpontba, és a modellekhez képest relatíve felértékelődött az anekdotikus információk szerepe. Ezzel párhuzamosan a célfüggvény is módosult, és a határozott célokat felváltotta egy kockázatkezelési megközelítés, amikor is a Fed nagyfokú agresszivitással olyan kis valószínűségű, de súlyos következményű események elkerülésére törekszik, mint például a defláció vagy a spekulatív politikájú befektetési alapok bedőlése. Érdekes fejlemény, hogy a bankóprés folyamatos működtetése nyomán sem Amerikában, sem a nemzetközi gazdaságban nem alakult ki inflációs nyomás, s ezt a Fed egyfajta "új közgazdaságtani" elméletekkel igyekezett magyarázni. Pedig nincs szó semmilyen új paradigmáról, mindössze arról, hogy az olcsó pénz nem az áruk és szolgáltatások, hanem a részvények, kötvények és ingatlanok árait hajtotta fel, a hagyományos helyett eszközár-inflációt okozva szerte a világban.

A pénzügyi világ az év vége közeledtével az új Fed-vezető személyére, az általa követett politikára, valamint annak következményeire figyel. Néhányan attól félnek, hogy az új vezető elzárja a tőkepiacokat dotáló likviditási csapot, és inkább a jegybank szűkebben értelmezett feladataira, nevezetesen az amerikai fizetőeszköz külső és belső vásárlóerejének megőrzésére koncentrál, s ezzel gyakorlatilag véget vetne annak az ingyenebédnek, amely egyrészt mozgásban tartja a tőkepiacot, másrészt olcsó finanszírozást jelent a legkétesebb adósoknak is. Ha ez valóban így történik, akkor a világ tőkepiacai az elkövetkező tíz évben merőben mások lesznek, mint a megelőző évtizedben voltak.