EU-nyugdíj, az "integráció motorja"

Csak a pontosság kedvéért tegyük hozzá: az állami nyugdíjak "hordozhatósága" már évtizedes adottság, ám mai világunkban szinte mindenütt több pilléren áll mindenkinek a nyugdíjalapja, és eddig a nem állami nyugdíjak esetében nem létezett átfogó szabályozás. Márpedig nem mindegy, hogy valaki a visszavonulása idején egy adott lakhelyen a korábbi évek/évtizedek felhalmozásaiból mekkora részt tud megkapni zavartalanul.

Az összeurópai integrációs folyamat szempontjából apró részlet ez, de mint cseppben a tenger, sok minden továbbit is kifejez. Az elmúlt hónapokban rengeteg nagy ívű vita zajlott az európai integrációról, történetéről, történelmi küldetéséről, értelméről. A francia és holland népszavazások nyomán egyelőre hamvába holt leendő EU-alkotmányt kísérő eszmecserék szép számmal bővelkedtek a nagy egészet firtató érvekkel és vélt, vagy valós cáfolatokkal.

Fontosak azok is, miként fontos - lett volna - az alkotmányos szerződés szövegének általános körű elfogadása és hatályba helyezése is. De a tényleges megtartó erő közben valahol mégiscsak ezekben a hétköznapi dolgokban van. Abban, hogy egy váci nyugdíjas úgy tud átköltözni a Pozsonyba házasodott lánya családjához, mint ha Kaposvárra menne. (Legalábbis így lesz majd, ha a mostani javaslatból jogszabály kerekedik.)

Valójában az egész integrációs történet valahol elvi megfontolások - féltések és törekvések -, illetve gyakran anyagi alapokon álló hétköznapi adottságok egymásnak feszüléséből áll. A két sikertelen népszavazás sokak szerint megerősítette, hogy az integráció "túlságosan előreszaladt", az emberek nem akarják követni, zavarja őket a mindenbe beleszóló "Brüsszel". S hogy most mindezek miatt is ésszerűsíteni kell az Európai Uniót, lenyesni sok mindenbe beleszóló közös játékszabályait, "újranacionalizálni" a regionális politika egy részét, még jobban kihangsúlyozni a tagállami akaratot a külpolitika vagy akár egyes kereskedelempolitikai témákban.

Sokan annak idején a giscard-i ötletben is - hogy ugyanis legyen saját "elnöke" az Európai Tanácsnak (az állam- és kormányfők testületének) - ez utóbbi tendencia egyfajta megjelenését vélték felfedezni. Az ellen berzenkedve, hogy mind több területen nem a nemzetek feletti bizottság iránymutatása a mérvadó, hanem legalább ilyen súllyal jelenik meg a tagországok közös mandátuma alapján eljáró "külpolitikai főmegbízott" csakúgy, mint az "Euró úr" vagy - ha lenne tényleges mandátummal ilyen - a versenyképesség uniós szintű menedzsmentjéért felelni hivatott "Lisszabon úr". E nézetek szerint ebbe a sorba illeszkedhetett volna a giscard-i uniós legfőbb államfő is.

Persze ezek csak elvi, hatásköri viták, amelyek azonban nem lényegtelenek, nem véletlen, hogy ennyire komolyan is veszik őket nagyon is komoly emberek. De közben a hétköznap része az is, hogy az ember megírja a Világgazdaságnak a tudósítását, aztán beül az autójába, és anélkül, hogy vízumokért állna sorban, útlevelet venne magához és - az esetek többségében - pénzváltóknál tülekedne, egyszerűen csak elindul, átmegy Amszterdamba, Kölnbe, Berlinbe vagy elmegy akár egészen Bécsig, és közben végig otthon érzi magát. A határvonalat sokszor észre sem lehet venni, és ugyanazt a pénztárcát veszi elő, ha tankolni akar vagy kávézik.

De így természetes a kicsit is nyitottabb agyú, nyelvet valamennyire megtanult - no meg azért jobb módú családi hátterű - győri vagy szegedi egyetemi korú ifjúnak is, hogy esetleg a következő szemeszterre ne Pestre, hanem Nürnbergbe, Utrechtbe, netán Leuvenbe vagy egyenesen valamelyik angliai sztáregyetemre iratkozzon be. Csak elhatározáson (meg pénzen?) múlik, a keretek mind adottak hozzá.

A megaintegrációs szinteken az elvi vitákban látszólag az elvesztettnek vélt nemzeti önállóság visszaalkudása a hangosabb érv. A hétköznapokban azonban közben egységes alapon tartja az egyént a közös pénz, a szabad mozgás, az egyformán érvényesíthető fogyasztóvédelem és még sok hasonló, napi életet megkönnyítő és ezért már észre sem vett, természetes vívmányként megélt tényleges integrációs adottság. Magyarország ugyan ma még nem éli meg teljességét, de az is bekövetkezik egyszer. És hát ebben a sorban lehet majd újabb példa a váci házaspár Pozsonyba utalt nyugdíja is.