Felkészülés a török tárgyalásokra

Mindenekelőtt: nem árt hozzászokni, hogy Törökország más tagjelölt lesz, mint az eddigiek. Aligha érdemes például számítani arra a fajta nyájas örömre magáért a tárgyalásért, amely az előző bővítési körben - főként kezdetben - jellemezte némely jelölt ország hozzáállását (s ami legutóbb különösen tetten érhető volt a román és a bolgár mentalitásban). Kellemetlen, tüskés, követelő partnerrel kell számolni, amelynek méreténél, stratégiai súlyánál és nem utolsósorban tekintélyes pártolóinál fogva bőséges az öntudata és a magabiztossága. És ahol - szakértők szerint - az eddig honos tárgyalási kultúra nem annyira kompromisszumépítésre, mint inkább a végsőkig menő kiharcolásra szoktatott.

Jack Straw mesélhetne erről az elmúlt napok egyeztetési tapasztalatai alapján, például ahogy hétfő délután török kollégája elsőre szűkszavú könnyedséggel vetette el azt a javaslatot, amit az amúgy Ankara leghívebb szövetségesének számító brit külügyminiszter 24 órás folyamatos tárgyalással összehozott számukra. Ha hinni lehet a másodkézből - de több egybehangzó helyről is - származó információknak, Washington beavatkozó "gyógytelefonjára" volt szükség ahhoz, hogy a török miniszter végül igent mondjon.

És itt a második tanulság. Ami persze nem újdonság, hiszen eddig is tudni lehetett, hogy a török EU-tagság legfőbb szószólója nem is egy európai ország, hanem a világ jelenlegi abszolút nagyhatalma, az Egyesült Államok volt. Ahol továbbra is meggyőződéssel vallják, hogy a nyugati demokráciák fennmaradásának egyik hosszú távú kulcsa a törökök tartós megnyerése (leláncolása?) volna, és ez stratégiailag felül kell írjon minden más megfontolást.

Mindez azzal a kellemetlen következménnyel is jár majd, hogy ez a kitüntetett amerikai "érdeklődés" a török csatlakozási folyamat iránt sejthetően nem ért véget a hétfői döntéssel. Az elmúlt hónapokban bőven lehetett hallani azt a naiv véleményt, hogy bármikor elhúzható az EU-török tárgyalás 10 vagy akár 12-14 évre is. Igazán? Saját példánkból emlékezhetünk, mennyire frusztrálttá vált - hála istennek - a politikai elit, amikor a tárgyalások második éve után látványosan lelassultak a dolgok, és milyen hangos politikai lobbizásba kezdtek a jelölt országok a helyzet javítása érdekében. Amit végül fél évvel később a bizottsági tárgyalási menetrend vissza is igazolt. Nem nehéz elképzelni egy frusztráló török kormány és egy érdekében nyíltan vagy színfalak mögött lobbizó amerikai kormány együttes fellépésének hatását. Főként, hogy jó eséllyel többnyire maguk oldalán tudhatják majd az elmúlt hetekben tagtársait oly látványosan megdolgozó brit diplomácia gőzhengerjét is.

De akadnak más, készülőben lévő dolgok is. Annak idején, amikor már kézzel fogható lehetőségként merült fel, hogy a kelet- és közép-európai országokból hamarosan EU-tagjelöltek lehetnek, a régi Európa minden követ megmozgatott, hogy formalizálják a térség tényleges megbékélését. Addig nem lehetett szó kedvező európai bizottsági véleményről, amíg minden leendő jelölt ország alá nem írta az emlékezetes Balladur-paktumot, amelyben mindenki ünnepélyesen, egyszer és mindenkorra deklarálta viszonyának rendezését szomszédaival. Tanulságos volt ebből a szempontból hétfőn reggel a luxembourgi találkozó helyszínére érkezni, és látni-hallani az EU minden csücskéből buszokkal odahordott örmény tüntetőket, akik a múlt századi örmény népirtásra igyekezték emlékeztetni az érkező minisztereket. És akkor tegyük hozzá, hogy a kurdok képviselői ezúttal el se jöttek, aki pedig a további "konfliktusforrások" közül nagyon is jelen volt - Ciprus külügyminisztere -, az rövid időn belül a kétoldalú egyeztetések egyik szükségszerű és megkerülhetetlen szereplőjévé lépett elő. (Itt jegyezzük meg, hogy remények szerint a tárgyalás további megbékélésre ösztönözheti Ankarát, Athént és Nicosiát. De azért azt sem lehet kizárni, hogy akadhatnak olyanok a ciprusi vagy görög oldalon, akik azért örülnek a tárgyalásnak, mert így az EU-val a hátuk mögött konfrontálódhatnak a nagy szomszéddal.)

Egy szó mint száz: nem jött könnyen a hétfő éjszakai döntés, ezt persze maguk a 30 órát - akár tárgyalásban, akár tétlen várakozásban - végigváró miniszterek tudják a legjobban. De aki azt hiszi, hogy ezzel most már minden sínre került és kezdődhet a nyugodt - időben szépen, lassan elhúzódó - aprómunka, az alighanem téved.