Mr. Lisszabon csapdája

E sorok írója ott volt 1997-ben Luxembourgban, amikor az akkori EU-elnökség a foglalkoztatás fellendítésének szentelt csúcstalálkozón igyekezett uniós szinten is harmonizált foglalkoztatáspolitikai alapelveket lefektetni. Aztán azt is látta-hallotta, amikor az idei újabb luxembourgi EU-elnökség ismét napirendre tűzte ugyanezen törekvéseket. Amikor az elnökség nyitó sajtóértekezletén megkérdeztük, hogy mitől lesz ez más a nyolc évvel ezelőttihez képest, azt felelték, attól, hogy ezt most megpróbálják végre is hajtatni. És tessék: immár egy újabb elnökségi periódus közepén vagyunk, a "Lisszabon urak és hölgyek" találkozóján pedig továbbra is ugyanerről - a növekedést, fellendülést, foglalkoztatást és működőképes szociális modellt szavatoló megoldásokról - vitatkoztak. Magyarul: nem változott semmi.

Ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy valahol már az 1993-as, Jacques Delors-féle Fehér könyv is ugyanezen kihívásokra igyekezett megoldást találni, akkor végkép jól látható, hogy itt valami régről ismert, de igazából megoldani nem tudott problémával szembesül Európa.

Vajon miért? Baráth Etele - ezúttal úgy is, mint a magyar "Lisszabon úr" - az említett brüsszeli ülés után egyebek között azt hiányolta, hogy nincs a projektnek felelőse. Ki az az európai főközgazdász, aki kidolgozza a közös irányt? Mi a garancia a megvalósulásra? - tette fel utóbb a kérdést. Valószínűleg tényleg errefelé keresendő a probléma kulcsa. De nem olyan értelemben, hogy van-e, vagy nincs ilyen - szervezet, intézmény, személy vagy csoport -, hanem azt jobban megvizsgálva, hogy vajon miért nem is tud lenni. Itt ugyanis sejthetően mélyebb okokról van szó.

Nevezetesen az EU szervezeti, intézményi működésének a logikájáról. Arról, hogy az angolszász sajtó minden paranoiás Brüsszel-fóbiája ellenére az EU szervezeti lététől éppen, hogy eleve idegen minden intézményesült központi akarat. Központi tervező és kezdeményező van. Részben központi ellenőr is létezik. De nincs központi döntéshozó, diktáló, végrehajtó és szankcionáló is csak alig. Nem propagandaszlogen, hanem a leglényegibb valóság, hogy az EU nem egyéb, mint a tagállamok összessége. És mindig az és annyi, amit és amennyit a tagállamok ki akarnak hozni belőle.

Nincs beszédesebb példa erre a közös pénz stabilitását szavatolni hivatott stabilitási paktumnál. 1997-ben a tagországok még nagyon akartak olyan mechanizmust és olyan mérőszámokat, amelyek szavatolnak bizonyos közös monetáris, gazdaságpolitikai alapot a közös projekthez. A 2000-es évek elejére már nagyon nem akarták, hiába volt még közös törvény is - inkább elkezdték ezt átíratni, mintsem hogy végrehajtsák.

Így van Lisszabonnal is. Bizonyos helyzetekben a tagállamok vezetői kinyilvánítják és talán komolyan is gondolják, hogy olyan reformok kellenek, amelyek a közgazdasági józan ész szerint valóban növelik az EU-gazdaságnak - azaz a tagállamok gazdaságának! - globális versenyképességét. Ezt tehát EU-ként jelentik be. Aztán hazamennek, és nem marad a helyükön senki, aki mindezt EU-ként végre is hajtaná. Nekik kell, kinek-kinek otthoni házi feladatok formájában tenni valamit, hogy a dolognak látszata is legyen. És ez már nem megy, mert fájdalmas, és az emberek nem akarják. Schröder megpróbált bizonyos racionalizálást végrehajtani a német szociális modellen. El is veszített minden tartományi választást, és végül a kancellársága is odalett. Franciaországban egy hete volt általános sztrájk, Belgiumban múlt pénteken - ugyanezért. Ezért van az, hogy a politikus, amikor hazamegy Brüsszelből, már megretten. Hogy is ne tenné, végül is nem Brüsszelben, hanem hazai pályán fogják őt újjáválasztani, vagy letenni.

Mindebből egyszerűen kiolvasható két ugyanarra mutató dolog. Mindaddig, amíg az EU-nak nincsenek központi, végrehajtást kikényszerítő eszközei (márpedig ez idegen volna mai lényegétől), a dolog érdemi része a tagállamok tényleges szándékaitól függ. És mindaddig, amíg az EU-t együtt csináló politikusok hazai földön nem tudják elfogadtatni a keserű pirula lenyelését, addig az egész lisszaboni álom megmarad álomnak.